The Guy From Last Night

II. The meet-up

  Miután összeszedtem magam, gyors, ideges léptekkel baktattam keresztül a parkon. Általában este szoktam csak errefelé sétálni, mert napközben sokan vannak, mint ahogy ez most is jellemezte a helyet. Így több akadályba ütközvén sikerült csak eljutnom a célpontként kitűzött kávézóig, ahova negyed órás késéssel érkeztem. Kintre meg volt kötve egy hatalmas dobermann, ami a legkevésbé sem passzolt az épület kellemes, otthonias hangulatához. Képzelem, miféle elmebeteg ült be ide úgy, hogy egy ekkora kutyája van.
Belépve a nyikorgó fapadlóra, a kis csengő jelezte az érkezésemet és a pult mögül egy fiatal, barna lány (hatalmas keblekkel) elmosolyodva köszöntött, majd odalépve várt, hogy szeretnék-e a valamit, úgyhogy odaléptem és kértem egy kávét.
 - Foglaljon helyet és majd kiviszem! – mondta, mire csak bólintottam és idegesen néztem körbe. Sehol senki. Átvágott volna? Vagy esetleg rossz helyen vagyok? – Fent van mindenki, ha keres valakit. Ott melegebb van, itt pedig nem rég még ki-be járkáltunk a bejárati ajtón, gondolom ezért. – jegyezte meg a lány, látván az arckifejezésemet, így egy 1000 wattos mosolyt villantva köszöntem meg az eligazítását.
A lépcsők is nyikorogtak, mikor felmásztam rajtuk, de odafent már sokkal jobban nézett ki minden: hangulatos volt, ugyanis majdnem a teljes fal volt maga az üveg, aminek most a nagy része be volt párásodva, így alig lehetett kilátni rajta. A nagy üveg ketté volt szedve, felül ablakok voltak, alul pedig, mivel nem ért le a padlóig, húzódtak a radiátorsorok. A félkör alakú helyiség majdnem tömve volt, de a mahagónira hasonlító asztalok elég távol voltak egymáshoz ahhoz, hogy ne számítson zsúfoltnak a hely. Mintha azt mondta volna, hogy nincs akkora forgalma a helynek.
Felsóhajtva néztem meg az embereket, hátha meglelem köztük azt, aki rám várhat. Voltak itt idősebb emberek, fiatalabb, nagyon álomvilágban enyelgő párocskák, dolgozó emberek, akik itt kávéznak, vagy éppen a netet lopók, akik most is folyamatosan a laptopjuk képernyőjébe bújtak.
Nem egy ember volt egyedül, de mégis egyből feltűnt ki az, aki rám vár: a szőke haja a jobb füle fölött félre volt tűzve, de a másik oldalon már csaknem a szemét takarta, ami jegesen kék volt. Fekete, garbós pulóver volt rajta és egy egyszerű farmer, meg egy oxford stílusú lakkcipő.
Csendben sétáltam oda hozzá, mire ő egy halvány mosollyal nézett fel rám.
 - Üdv. Már azt hittem, nem jössz. – mondta, de a bögréjét még mindig két kézzel fogta, így egyértelműen nem volt szándéka bemutatkozni, nekem meg fogalmam sem volt, mit kellene tennem, szóval csak morgolódva vettem le a kabátom és helyeztem a szék háttámlájára, utána egyből helyet is foglalva.
 - Idegesít, hogy nem tudok semmit arról, mi történt. – sóhajtottam, de közben ismét végigmértem. Közel sem olyan, mint elképzeltem. Azt hittem, lesz rajta egy tonna abnormálisan színes smink, rózsaszín meg lila ruhákban jelenik meg, fülbevalókkal és a hangja sokkal vékonyabb lesz a valóságban. Ehelyett itt ül velem szemben egy fiatalabb férfi, akiről eszembe nem jutna, hogy meleg.
 - Pedig elég egyértelművé tettem, szerintem. – vigyorgott gúnyosan, majd belekortyolt a még gőzölgő teájába egy igazán aprót, majd le is tette az asztalra. Elsőre közel sem ilyen volt, amikor beleszólt a telefonba, sokkal gyerekesebbnek tűnt, most viszont lerítt róla, hogy gyűlöl és azon mereng, hogy csinálhatta azt, hogy összefeküdt velem.
 - Jó értem. Meg lettél... - kezdtem bele indulatosan, de az a szúrós pillantás, amivel illetett, egészen elgondolkodtatott és abba is hagytam a mondatot, hogy kijavítsam magam. – Szóval lefeküdtünk és nem én voltam... a „nő". – köszörültem meg a torkom zavartan, mire ő felvonta a fél szemöldökét, két kezével is az asztalra könyökölve. Az ujjait összefűzte és úgy támasztotta rajtuk a fejét.
 - Ja, valahogy így. – morogta. – Mit akarsz még tudni? – kérdezte, én pedig egy pillanatra elgondolkoztam. Irritált ez az alak, hogy azt hiszi, hogy most lehet ilyen arrogáns velem szemben.
 - Mondjuk mindent? Lehet, hogy neked megvannak az emlékeid, de nekem tök sötét a kép. – mondtam, de ekkor megérkezett a pincér hölgy és lerakta a kávémat. Csinos volt elölről, és hátulról sem nézett ki rosszul, mikor elsétált a lépcsők irányába.
 - Hé... oh, bocsi, hogy megzavarlak, de... folyik a nyálad. – mondta a végén egy olyan mosollyal, amivel szerintem meg tudott volna ölni valakit. Valakit, aki nem én vagyok.
 - Elmondanád végre, hogy mindketten leléphessünk, és soha többet ne lássuk egymást? – sziszegtem, ugyanis bár legszívesebben ordítva vágtam volna ezt a fejéhez, erre aligha volt lehetőségem.
 - Még mindig azt mondom, hogy sokkal jobb arc vagy részegen... - mondta most már inkább csak egy besértődött óvodás szintjén, mint aki feladta.
 - Nem érdekel, csak... mondd. – sóhajtottam.
 - Odajöttél hozzám, pontosabban, nekem jöttél és nem voltál hajlandó bocsánatot kérni. Utána meg elkezdtél dicsérni, én elsőre lepattintottalak, de aztán olyan nyíltan és egyenesen közöltél velem egy csomó dolgot, hogy adtam neked egy esélyt, szóval...
 - Miket mondtam? – vágtam a szavába kíváncsian, mire ő elsőre egy gyilkos pillantásokkal illetett, de aztán már inkább úgy nézett ki, mint aki zavarba jött az emléktől, noha továbbra is mérges volt.
 - Olyanokat mondtál, hogy szexre van szükséged, az olyanok, mint én, pont az eseteid, meg hogy józanon is bepróbálkoznál, csak akkor nagyobb sikered lenne. Az utóbbit most azért kétlem... - jegyezte meg.
 - Én is. – bólintottam, mire ő egy pillanatra kissé fájdalmas arcot vágott. Ő gyanítom a siker részére gondolt, én viszont magára a próbálkozásra.
 - Őszintén szólva, nem is értem, miért vagyok itt. – morogta, majd egy nagy levegőt véve feltápászkodott és el is kezdte összeszedni a cuccait.
 - Hé-hé-hé-hé! – szóltam rá. – Még nem fejeztük be...
 - Dehogynem. Gondolom, úgy sem szívesen mutatkoznál egy olyan mocskos buzival, mint én... - sziszegte indulatosan, ami felett már nem tudtam eltekinteni, az asztal felett átnyúlva ragadtam meg az alkarját majd visszarántottam a helyére, mire felszisszent.
Amint leült, azaz, leültettem, ő féloldalasan foglalt helyet a párnás, de még mindig kényelmetlenül kemény faszékben és lehajtotta a fejét. Aztán picit felemelte és a szeme sarkából nézett rám: az arca ki volt vörösödve az idegtől és a megalázottság érzésétől, a szeme pedig be volt vizesedve a könnyektől. Mégis, ez a látvány térített észhez, így gyorsan elhúztam a kezem.
 - B-bocs... - mondtam halkan, miközben ő a csuklójával dörgölte meg a szemeit. – Bocs, amiért ekkora bunkó pöcs voltam és ilyeneket mondtam...
 - Ugyan, számíthattam volna rá. – sóhajtott némileg csalódottan. – Csak hogy tudd, azért nem megyek el, mert még itt a teám. Nem miattad.
 - Oké, akkor a teád miatt... - sóhajtottam unottan. – Akkor, elmondod a többit is? – érdeklődtem, de ő megint kicsit zavarba jött. Így megnézve... egészen szép arca van.
 - Hívtunk egy taxit, amiben már eléggé egymásnak estünk, aztán felmentünk hozzád, ahol minden történt. A lakásod amúgy egy barlang, abnormálisan sok magazin volt mindenfelé, de gondolom, tudod. – szusszant. – Megkérdeztem mielőtt bármit tettem volna, hogy biztos vagy-e az egészben, de te igent mondtál, és folytattad.
 - Ja, erre emlékszem... - gondolkoztam el némileg, majd beletúrtam a hajamba.
 - De ne aggódj, te csak rá másztál és beraktad, még azon is elgondolkoztam olykor, hogy tudod-e, hogy férfi vagyok, de valószínűleg csak próbálkoztál ehhez igazodni, így ahhoz képest jól csináltad. Gondolom nem kevés nővel voltál már együtt, úgyhogy nem lep meg. – vonta meg a vállát, majd felemelte a virágos bögrét az ajkaihoz, megfújta párszor, majd óvatosan kortyolgatott belőle.
 - Értem... - akadtam meg kicsit, de aztán felsóhajtottam. – Már csak egy kérdés: hogy hívnak? – kérdeztem némileg összetörten. Azt hiszem, csak most esett le, hogy mi történt. Most, hogy már tudom a teljes sztorit.
- Benedict. – mondta nyugodtan.
- Benedict. Nem pont... ilyennek képzeltelek. – mondtam, mire ő elmosolyodott. Most, először.
Tényleg szép arca van, így kicsit feltűnőbb lenne, ha átrendezném.
 - Köszi. Gondolom még sosem beszéltél meleg emberekkel vagy sosem tudtál róla? – kérdezte jókedvűen, mire a fél szemöldököm felvonva ráztam meg a fejem. – Akkor is hihetetlen, hogy még a régi sztereotípiákban hiszel. A fekete körömlakk az egyetlen, ami érdekelhet a „tipikus meleg dolgok" közül, de azt meg nem lehet, szóval hagyjuk. – nevetett, de én értetlenül néztem rá. – A suli miatt. – tette hozzá az arcomat látván.
 - Suli? – borzadtam el. Nem lehet, hogy ez a srác... gimis lenne?
 - Aham, egyetem. Vagyis, valami olyasmi, inkább csak gyakorlatok vannak. – vonta meg a vállát. – De ez nem egy randi, nem hiszem, hogy ismerkedni vagyunk itt.
 - Bocsi, hány éves is vagy? – bukott ki belőlem, amivel nem csak magamat, de őt is megleptem.
 - Ne aggódj, nagykorú vagyok, szóval...
 - Uhh, azért. – könnyebbültem meg, de ezzel a beszélgetés lezárult, így a levegő jéggé fagyott köztünk, amit mégiscsak nekem kellett volna megtörni. – De ha ennyire utálod ezt az egészet, miért hagytad meg a számod? Vagy akartál találkozni? – bukott ki belőlem. Elvégre, úgy tűnt, mindkettőnk számára kényelmetlen helyzetbe kerültünk ezzel, viszont nekem a történteket iránti érdeklődés elég erős indok volt arra, hogy megjelenjek. De ő, aki javasolta ezt az egészet... neki mi volt az, ami miatt úgy érezte, személyesen beszélné meg mindezt? Főleg, mikor egyértelműen nem esett jól neki.
Viszont az arcára csak egy kis vigyor ült ki, egy pillanatra meg is akadva az épp végrehajtott mozdulatsorban.
 - Mert ki akartalak röhögni. – felelte.