𝗡𝗢 𝗕𝗢𝗗𝗬,𝗡𝗢 𝗖𝗥𝗜𝗠𝗘ʰˢ

8. - EVELYN

akkor csap le rád amikor a leginkább nem számítasz rá.

— Apu, nézünk egy mesét? — állt meg előttem Mason a húgával maga mellett.

— Hát persze! Gyertek! — ültem arrébb a kanapén, hogy ők is helyet tudjanak foglalni. Előre nyúltam a két távirányítóért, majd Ella az ölembe ült. Mason pedig szorosan mellém.

"holttestet találtak a közeli erdőben. A test egy hűtőbe volt elrejtve de az es—"

Hallottuk meg először, Ella összerándult majd a nyakamba fúrta a fejét s a füleit lefogta. Teljesen lefagytam s átfutott rajtam az ideg de semmiképpen sem akartam ezt kimutatni a gyerekeknek. Ella szipogására tértem csak magamhoz. Ekkor már a báttya próbálta őt nyugtatni kisebb-nagyobb sikerrel.

Fel s le simogattam a kislány hátát s közben suttogtam a fülébe hátha hamarabb lenyugszik.

— Mason, ide tudnád hozni a lila zsiráfját az ágyáról? — szóltam a még mindig mellettem álló fiúnak aki aggodalmasan nézte húgát s a tehetetlenség miatt nem tudott semmit sem csinálni.

— Persze apu! — s már szaladt is húgával közös szobája felé.

— Ella, kicsim nincsen semmi baj, oké? Már kikapcsoltam, nem kell többet hallanod belőle. — simítottottam végig fel és le hátán s igazítottam meg kis tincseit. Először nem mondott semmit csak halkan szipogott tovább.

— Ugy... ugye nem te voltál? — húzódott el tőlem hogy rám nézzen. Kérdése hallatán egy percre megállt a szívem.

— Nem, kicsim, nem végig itt voltam veletek. És különben is én nem tennék ilyet. — töröltem le könnyeit arcáról majd egy lágy puszit adtam azok helyére. Rettentő szarul esett hazudni a gyerekeimnek. Még akkor is ha nem a sajátjaim voltak. S már ezerszer megbántam amit Ornella-val tettem. S amiért ekkora titkot bíztam egy csupán hét éves kislány nyakába. Tudtam jól, hogyha Abby tudott volna arról miket tettem már rég kidobott volna s még a gyerekek közelébe sem engedett volna. És bár szörnyű ember vagyok imádom ezt a két csöppséget túlságosan is, ahhoz hogy bármi áron elhagyjam őket. Bár nőket bántalmazok, Abby-hez s Ornella-hoz sosem nyúlnék semmilyen szándékkal.

Ornella immár a lila zsiráfját szorongatta bújt hozzám, időnként fel szipogott és én csak reménykedtem hogy nem hallja ahogy darabokra törik a szívem. Nagyon mélyen reménykedtem, hogy amit én tettem vele azt senki más ne ismételje meg.

A nap további részében mesét néztünk, Mason leckét írt addig Ornella-val szineztünk, hamarosan Abby is hazáért, hálás voltam hogy nem volt itthon a reggel folyamán, nem akartam hogy újra egyik bűnöm legyen a nap fő témája. Amíg lefektette a gyerekeket addig én összepakoltam s elmosogattam a pizza után, majd úgy véltem ideje aludni. Bár legtöbbször otthon alszom ma a ritka alkalmak egyike volt hogy itt aludtam a kis családommal együtt. Abby mellettem már rég aludt de amint a fejem a párnát érte a szememre egy csepp fáradtság sem jött. Így az éjszaka nagy részét azzal töltöttem, hogyan fogom elkövetni következő bűnöm, és reménykedem abban hogy ez nem fog a felszínre jönni. Szó szerint. A nap hamarabb feljött mind gondoltam, az ébresztő pontban ötkor szólt, bár egy szemhunyásnyit sem aludtam, nagy sóhajjal keltem ki az ágyból a lehető leghalkabban. Felöltöztem még a kávém kész nem lett, egy húzásra meg is ittam, az sem érdekelt hogy szét égeti-e a torkom vagy sem. Felkaptam a cipőm majd a kulcsot amit pár éjszakával ezelőtt kaptam barátnőmtől, mondván hogy sok időt töltök itt és jó lenne ha nekem is lenne bejárásom akkor amikor akarok. Imádtam mennyire meg tudott bízni bennem, még sem tudta miféle ember is vagyok valójában. Amíg Abby élete legjobb alvást pótolta be én addig az új tervemen dolgoztam, el kellett rohannom tiszta és új ruhákért ha maradni akartam nála, illetve vinnem kellett nekik reggelit is, de azt is csak azután miután az új áldozat már nem kap levegőt. Szürke vászon szerű nadrágom, fehér ingem és egy sötétebb kék kardigán tökéletes öltözék volt párosítva egy napszemüveggel pedig egyszerűen lekörözhetetlen. Olaszországra emlékeztet, sokat voltam kint gyönyörű hely, ott tényleg élvezhettem az édes életet, sem bűnözés, sem lopás, csak én a nap és a kék tenger. Nem mintha utálnám a mostani életet, egyáltalán nem így van, imádom a gyerekeimet, imádom az állandó mozgást, az izgalmat és a betegesebbnél betegesebb ötleteimet, ha valaki olvasni tudna a fejemben már a cella falait kapirgálnám műanyag kanállal. Nem kell sok gondolkodás hogy tudjam mit tesznek ott az erőszakolókkal. Az első órában már halott lennék pont mint a lányok.