[ pánikroham ] ✔

Itt vagyunk újra.
Ahogy elmerülök a felesleges gondolataimban, érzem hogy az a valami a hátamhoz dörgöli magát.
Benyúl a tüdőmhöz, kiforgatja, érzem hogy a bensőm egy kavalkáddá válik.
A szemem fennakad, a lélegzetvételem megakad, a testem kettészakadna.
Érzem hogy egy olyan folyadék folyik ki a könnycsatornáimon, ami általában akkor jön ki az ember bőrén mikor a kezét vágja el vagy felszakad egy varr a testén.
Ez a démon hangosan felnyög, a hajamba markolászik, undorodom.
Érzem, hogy megerőszakolja a testemet és a lelkemet, a szívritmusom kiesik a normálisból, közben néha erősebben fonódik a tenyere a nyakam körül.
Nem lesz nyoma, emiatt nyugodt vagyok.
Ha egy pillanatra kikerülök ebből az amúgy csempével borított, fehér pokolból, mosolyogva biztosítok arról mindenkit, hogy elmehetnek a picsába, amiért náluk minden rendben.
Ők persze poénnak veszik a színjátékom, fogalmuk sincs arról hogy mi mar belülről.
Hogy naponta nem hagy valami aludni, hogy minden alkalommal vörösre festi a fehéret.
Hogy a nevetésem mögött egy lélegzetvétel elveszik, be kell osztanom a levegőt, hogy ne tűnjön fel senkinek.
Kurva nehéz.
A teljesítményem és az egészségem romlik, de nem szabad.
Nem szabad megmutatnom senkinek ezt, mert rögtön gyengébbé válnék a szemükben.
Az erősek élnek túl, én gyengébb vagyok.
Nem elég erős.
Ez a démon, aki meglátogat is az.
Nem elég erős.
Az átlagos démonok csak akkor szállnak meg valakit ha komoly tét vagy döntéd előtt állnak.
Azonban ez a szörny engem sosem hagy békén. Erősebb akar lenni nálam, a kisebbségi komplexusa még az enyémnél is nagyobb.
Szimpatikus lenne, ha nem tágítaná a seggem minden alkalommal mikor találkozunk.
Az ördög nem alszik, nemde bár?
Mintha belém akarna költözni.
Ezért nem ülök meg a seggemen a templomba!
Hiába mondják nekem, hogy mikor kijönnek onnan, megnyugodnak, bennem csak dobog az a keverék, amit a démon összekavart. Szív, tüdő és bélrendszer keveréke.
Ez néha feljönne a torkomon, de lenyelem.
A hányástól mindig is undorodtam.
Förtelmes.
Színessé teszi azt az angyali fehér színt, ha pechem van és rákos vagyok vörössé.
Nekem nem kell mondani, hallottam valakit már vért hányni.
Más hangja van.
Pont mint annak az erőszaknak, amit ez a démon követ el ellenem.
Mit tehetnék? Egy gyenge, csúnya porhüvelye vagyok egy mocskos, szürke léleknek. Toxikus. Undorító. Tisztaságmániás. Önző. Mániákus.
Esélyem sincs egy fekete, magas alak ellen aki még nálam is erősebb ezekben a tulajdonságokban..
Nem kérhetek segítséget.
Tűröm.
Nincs öngyilkos hajlamom, nem tudja a fegyvert kívülről a fejemhez fordítani, ő csak a fejembe tud betörni.
Nem tudok meghalni miatta.
Vagy mégis?
A szorongás és a stressz öl – dehát mindenki meghal valamiben –, mondhatnád, de nem. A stressz következményei súlyos betegségek lehetnek.
A szorongás okai megvannak, de nem tudom megszüntetni a folyamatot.
Pedig szeretném.
Unom az izzadást és légszomjat. A gyengeséget. Az áldozat szerepét.
Ki akarom ölni őt magamból, de kíméletlenül.
6 percig fonni az ujjait, ujjabb 6 percig csavargatni a testét, aztán 6 óráig vagdosni a derekát, megsütni a farkát és befesteni a vérével a csempét.
Akkor már nem az égés miatt lenne minden fekete.
Leakarom győzni.
Bennem van a küzdőszellem, csak segítség nélkül nehezen megy.
Az egyetlen ember, akibe mostmár merek kapaszkodni, nem ebben a világban létezik.
Néha összeszorítom a kezem, szeretem azt képzelni hogy az Övét szorítottam meg.
Most is ezt csinálom.
Könnyebb ez ellen a lény ellen védekezni így.
Az Ő fogását érzem a testem körül mialatt ez a démon gyorsabb ritmust vált és tényleg nem kapok levegőt.
Ez elég sokszor előfordul, minél jobban szorongok annál jobban felizgul.
Kezdem elveszteni a kontrollt a józan eszem felett, az Isten nevét vésem a bőrömbe.
De az én Istenem nevét írom fel, a támaszom nevét, akinek megfelelhetek,  nem annak a szívtelen senkinek, aki elvileg szeret, de csak rám küldte ezt a démont.
Túlélő típus vagyok, minden mocskos dologra hajlandó vagyok ha az életbenmaradás a cél.
Legyen ez paráználkodás, nevetés, ölés, ez esetben; bálványimádás.
A csempével borított szoba visszhangzik a hörgésektől.
A démonétól, aki mindjárt végez és az enyémtől, ahogy levegőt próbálok venni.
De ez most néhány esethez képest semmi.
Néha futás és edzés közben lök be ebbe a szobába, olyankor az edző csalódott a gyengeségemben, nem tudja hogy belül megerőszakolnak.
Egy külön az agyamban elkészített szobában, fehér csempével borítva.
Csak egy fehér kád van benne, az elszippanthassa a mocskot amit a démon kiszed belőlem.
Valahányszor az a szörnyeteg elereszt és kettesben maradok az Istenemmel, csak annyit mondok neki;
„Elfogom érni azt, hogy egyszer utoljára kelljen itt takarítani, és azon a takarításon démonvért fog elszívni a kád”
Kitakarítok,és ez után én is elhagyom a szobát, az ő kezét fogva, visszatérve a valóságba, ahol valószínüleg épp a bolondozásomat hallgatják, vagy éppen edzek, esetleg álomra hajtom a fejem.
És ilyenkor végre kis időre van levegővételem.