A Végtelenség

Dante

Reggel arra ébredtem, hogy épp megvakít a hajnali nap sugara. De ennek van jó oldala is, nem szakad az eső. Erre a gondolatra  elmosolyodtam. Mikor felkeltem az ágyból és leléptem volna a földre, szerencsétlen természetemhez híven rögtön át is estem valamin. Helyesbítek  valakin. Ed az ágyam mellett feküdt a földön. Nagyon édesen aludt, pár tincs a szemébe hullott. Felszedtem magamat a földről és Ed mellé guggoltam.

-Edward, kelj fel...kész a reggeli.-ráztam meg egy kicsit a vállánál fogva. Nem moccant. A megannyi próbálkozás után feladtam. 

-Utolsó lehetőség.-semmi.- Hát jó te akartad....hoztam egy pohár hideg vizet és az arcába öntöttem. Erre ő  összerezzent és rögvest felült.

-Mi a franc bajod van kora reggel, Mira?!-kiáltott rám. Most rajtam volt a sor, hogy összerezzenjek. Dermesztően hatott a hangja.

-Még neked  áll feljebb?! Egyedül mész el az éjszaka közepén és most az én szobámba alszol?!-törtem ki én is.

-Meg akartak ölni! Másrészt meg semmi közöd  ahhoz, hogy én mikor hova megyek!

-De igen is va...Hogy...hogy mondtad?

-Semmi, Felejtsd el amit mondtam.

-Nem nem  felejtem. Mégiscsak az életemről van szó nem ?!

-Azt mondtam halgass!

-Rendben.-még az ajtóból visszafordultam.- Kész a reggeli.-ezzel ott hagytam.

               

                              ***

               

                 Edward szemszöge

-Ha csak egy kicsit is tudná mi folyik körülötte...-dőltem el immár a saját ágyamon.

-Akkor mond el neki...Ash.

- Dante...Mondtam, hogy ne hívj Ash-nek  nyilvánosan. Hogy jutottál be?

-Vámpír vagyok, Ash. Szóval meg sem lep, hogy itt vagyok?

-Számítottam az érkezésedre.

-Nagyon finomnak tűnik az a lány. Hmm a nullás vér a legfinomabb, nem gondolod Ash? Neki pont az van...ugye?

-D...Dante hagyd abba...tudod, hogy nem bírom a vért...-a hányinger kerülgetett a vér gondolatára. Még fiatalnak számítok.

-Ash, térj már észhez! Szükséged van a vérre vagy meghalsz.-Dante az ágyon felém helyezkedett.

-Szállj le rólam! Nem teheted ezt velem!-hiába hadonásztam a kezeimmel és a lábaimmal Dante  lefogott. Sokkal erősebb volt mint én, mivel ő rendszeresen jut vérhez. Az övéből lassan előhúzott egy vékony ezüstkést és megvágta a csuklóját. A számhoz nyomta.

-Mmm...ne tedd ezt...-kezdtem elveszteni a fejem.

-Heh? Mi az Ash? A szemeid kezdenek skarlátvörösre váltani és a fogaid is kezdenek kitüremkedni a szádból.

-Ed? Bent vagy? Csak bocsánatot szerettem volna kérni a reggeli viselkedésem miatt. De nehogy azt hidd, tőled is magyarázatot várok. Bemegyek jó?-benyitott be Kira a szobámba.

-Ne gyere be!-végre sikerült eltolnom a karját a számtól.

-Nem értem miért ne jöhe...-Edwardon egy másik férfi feküdt. Pontosabban egy srác. A csuklója megvágva és a vére...Ed szájából folyik ki...magának Ednek skarlátvörösen izzanak a szemei. A pohár ami percekkel ezelőtt még a Kira kezében volt, most már a földön hevert, ripityára törve.

-Oh, szóval ő a húgod. Milyen fincsi...nem bánod ha megkóstolom?-Dante leszállt rólam és a húgom indult.

-Edwar, hogy értette hogy  megkóstol? É-és miért ilyen nagyok a fogai...?-rémülten futott át a szoba másik sarkába de Dante villám gyorsasággal a háta mögött termett. Felszegte az állát. A következő pillanatban már éles fájdalom hasított a nyakába majd forró bizsergés töltötte el. Ilyen hatással van a harapás az emberekre.

-Engedd el Mirát! Ne merj hozzáérni!-

    
                                  /Kira/

Tompán   hallottam Ed kétségbeesett kiáltásait. Fogytán volt ez erőm, így  elernyedten hullottam a  Dante nevű srác karjai közé.