A Végtelenség

Bye Bye Brother

-Kell... Muszáj... - nem bírtam visszafogni magam. Feltérdeltem az ágyra és megmarkoltam a nyakát. Lassan visszafektettem, majd lovagló ülésben elhelyezkedtem rajta.

Kétségbe voltam esve. Most tudatosult bennem igazán, most pergett le előttem az életem. Amikor még éltem.

-Miért nem állítasz meg...? Miért...

De ő csak nézett rám. Nem szólt egy szót sem. Szinte már ólomsúllyal nehezedett ránk a csönd.

-Nem foglak megállítani, Mira. Az ösztöneidnek nem fogok gátat szabni, ez az a dolog ami mindig ott lesz veled. Ha teljesen visszafogod magad csak még rosszabb lesz. Gyere!-felkönyökölt és a tarkómnál fogva a mellkasához húzott. Édes citrus és föld illata volt, bódító mégis félelmetes. A bőre bársonyos volt és ragyogóan fehér. Oh, azt nem is mondtam, hogy nem volt rajta póló. Bőre hűvös volt, de nem hasonlítható a jéghez. A belőle áradó higgadtság engem is lenyugtatott. Végighúztam az ujjam a kulcscsontján mire mintha egy kicsit megfeszült volna.

-Lehet...?-úgy éreztem, hogy már nem húzom sokáig ha nem kapom meg...

-Persze, tedd amit tenned kell.-ez volt számomra a végszó. A sírás folytogatott miközben a körmeimet a felkarjába mélyesztve ráharaptam a nyakára. Pár könnycseppem a vállán végiggördülve hullott az ágynemű lágy anyagára. A vére édesen folyt le a torkomon. Egy, kettő, három és négy korty. Hörögve húzódtam el tőle. Az ágy szélére telepedtem és kezemmel letöröltem egy elmaszatolódott vérfoltott a szám sarkáról.

Az ágak az ablakot csapkodták. A hold lassan előbújt a sötéten gomolygó felhők mögül. Az ezüst fény lassan befedte az egész szobát. A fehér hajunk most szinte fénylett a félhomályban. Ismét csönd van. Ash csak feküdt mellettem és a plafont bámúlta. Egy sanda pillantást vetettem felé, mire a szemei lassan rám vándoroltak.

-Azthiszem, most megyek aludni. Már elég rég nem aludtam rendesen. - egy eröltetett mosolyt mutattam felé. Reszketve álltam fel és indultam el az ajtó felé, ami most olyan volt mintha minimum 15 méterre lenne. Pedig csak 4 méterre volt. Lépésről lépésre, csak szépen lassan. Az ajtóhoz érve az ujjaim ráfonódtak a kilincsre. A fém hidegen égette a bőröm. Rossz előérzetem volt. Mintha egy vészjelzés futott volna végig az agyamban. Mennem kell. Mégpedig azonnal. A lábaim nem mozdultak. Rengeteg horror filmet láttam már, hogy megtudjam ítélni azt, hogy most jön a "Ne nézz hátra!" rész. A faajtóra meredtem, apró jégvirágok kúsztak fel rajta. Eddig észre sem vettem, hogy a szobában a hőmérséklet igencsak leesett. Valami nagyon nincs rendben. Aztán amilyen gyorsan jött ez a természetfeletti jelenség olyan gyorsan is távozott. Ismét tudtam mozogni, és szinte azonnal lenyomtamm a kilincset. Az ajtó kattanva tárult ki előttem. Még egy utolsó pillantást vetettem a szobára, de nem a várt látvány fogadott. Ash nem feküdt az ágyon, ugyanakkor az asztalánál sem ült.

Egyszerűen köddé vált.

Belépve a szobámba, a hűvös szél játszadozott a hajammal. Az erkélyajtóm tárva nyitva állt. A halvány függöny elegáns táncot lejtett, ahogy a szél beáradt. Ennél több nem is kellett, éreztem a jelenlétét. Nesztelenül lépkedve kisétáltam az erkélyre.

-Tudom, hogy itt vagy. Ha már nem is bújsz elő legalább válaszolj.-egy farkas üvöltött fel a távolban mintha ez lenne a válasz.-Segítesz majd megtanítani a harcot? Szükségem van rá, mivel minden újonnan született lény könnyű célpont.-megnyikordult mögöttem az egyik padlódeszka a szobámban. Ash az ajtófélfának támaszkodott.

-Igen, segítek majd.

-Vadászni fognak rám?

-Nagy valószínűséggel igen, mert jelenleg te vagy a klán leggyengébb tagja.

-Értem...-kicsit megijedtem, de megnyugvást adott az a tény, hogy egy egész klán van körülöttem.

-Egyéb kérdés?-megráztam a fejem. Hajam a szemembe csapódott mire hallkan felsisszentem.

-Nem, nincs. Ennyi bőven elég.-felé fordulva igyekeztem visszajutni a szobámba. Ám ez nem jött be, mivel ő elállta az utat.

-Érezlek, érzem, hogy valamit nem mondasz vagy kérdezel meg amit kellene.

-Haha, ez a vámpírképesség elég para. - szorítottam ki magamból egy nevetésnek szánt dolgot.

-Mira, bennem megbízhatsz.

-Megmaradsz bátyámnak...? - kérdeztem reszketeg hangon.

-Nem. Mostantól nem lehetek az. Gondolj erre úgy, mintha soha nem is lett volna bátyád. - egy világ tört össze bennem. Mindennél jobban szerettem őt, mindig ott volt mellettem ha szükség volt rá. Lehet, hogy előfordult, hogy összekaptunk... De, ő a mindenem. A testvérem.

-Hát így állunk. Most, hogy felfedted magad és a kiléted, én csak egy félvér korcs vagyok azok közül akik a klánban vannak, mi?-félrelöktem őt az útból. - Eltűnnél végre a szobámból? Hajnali kettő van, szeretnék aludni. Ráadásul tegyél valamit a nyakaddal, undorító.

Fortyongott bennem a düh, úgy mint még soha. Újszülöttként a kontrolálás mégnehezebb volt. A végén csak két, mellettem elsuhanó mélyvörös csíkot láttam. Ash természetfeletti gyorsasággal suhant el mellettem, szeme vörösen izzott. Tehát ez volt az a csík. Jelenleg kettőnk közül nekem van nagyobb okom a haragra. Éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel a testével.