Volleyball,save me! ~SZÜNETEL~

1.rész

Sosem gondoltam volna, hogy pont egy ilyen csapatnak leszek a tagja. Előszőr még normálisnak tűntek, még örültem is, hogy nem lesz velük sok bajom. Hah... hogy lehetek ilyen naiv? Én egy normálisban csapatban? Pff, lehetetlen! Nincs olyan nagy szerencsém, szóval igazából csak szótlanul hallgattam még Hatsune kérésére mindenki bemutatkozik nekem.

Szóval a csapat egy anyaskodó kapitányból, a vörös ribiből, egy törpéből, a csendes szőkéből, egy hangos és nagyszájú kiscsajból és egy néma lányból áll. Név szerint Urinashi Hatsune, Nagatsuka Marumi, Hozuna Ichigo, Takashi Akira, Yamataka Miyoko és Tsuruouka Asako. Hangosak, mindig egyszerre beszélnek, valaki folyton panaszkodik, esetleg valami "nagyon fontos" mondanivalója van. És még bírjam ki velük két évig, ráadásul Hatsu- nak ez az utolsó éve, a többiek mind első vagy másodévesek.

A kapitány hangja szakította félbe a többiek veszekedését.
- Jól van, mára elég volt! Ne csak álljatok, tegyünk itt rendbe mindent és menjünk haza! - magyarázta, miközben Marumi hátára csapott egy hatalmasat, aki még mindig beszélt.
- Csezd meg, Hatsu! Ennek biztos nyoma marad! - nyöszörgött a vörös, miközben a hátát simogatta. Már készültem elindulni, ekkor viszont valaki elkapta a karomat.
- Nem adsz fel nekem? - kérdezte Ichigo, kedvesen mosolyogva. Felsóhajtottam. Hónapok óta nem játszottam, lehet már nem is tudok feladni. Vagy a lány nem éri el a háló tetejét.
- Nem. Majd holnap - válaszoltam egyszerűen és leráztam magamról a lány kezeit. Szerintem válaszom megdöbbentette, mert néhány percig meg sem szólalt, csak akkor kiáltott utánam, mikor a kapu közelében voltam.
- Bunkóóóó! - ordította idegesen. Akarom ellenére is elmosolyodtam. Bírom a kiscsajt, fogalmam sincs miért. Talán, mert folyton mosolyog, nincs oka szomorúnak lenni. És talán azért, mert szeretné, ha feladnék neki. És mást nem is kért.  Talán... ezért is várom olyan lelkesen a holnapot.

A sötét éjszakában haladva mindössze lámpák adtak fényt, és gyanúsan csend volt, egy lélek sem járt errefelé. Fogalmam sincs hogyan tudtam eddig elhúzni az időt, hogy még rám is esteledjen. Nem szeretek ilyenkor egyedül járkálni.
Nagyon halk, sietős léptek szakították félbe a csendet. Összerezzentem, és akaratom ellenére is hátrakaptam a fejem. Alacsony lány sietett felém, most már az iskola egyenruhájában, szélesen mosolyogva.
- Sayaka, te is erre laksz? - kérdezte vidáman Ichigo. Unottan bólintottam.
- Mindig ilyen gyors vagy? - érdeklődtem, lenézve rá.
- Hát... nem szeretek sötétben egyedül hazamenni, szóval ilyenkor sietek - vonta meg a vállátt. Nem kérdeztem többet, igazából már nem is volt mit. Gondoltam majd a következő elágazásnál elválnak útjaink, de tévedtem. Egész végig csendben haladtunk, a törpe sem szándékozott megszólalni, szóval én sem. Már az utcámba is befordultunk, de Ichigo még mindig mellettem sétált. Nem hiszem el, ez a csaj hol lakik?
- Sayaka, ugye van telefonod? - szólalt meg Ichigo, viszonylag halkan.
- Még szép, hogy van... - dünnyögtem, mert tudtam mit akar. Előkaptam a készüléket és vártam, hogy lediktáljam neki a számom. Egyszer elhadartam neki, ő pedig kétszer is felolvasta nekem, hogy jó-e. Balszerencsémre jó volt.
- És miért is kell a telefonszámom? - érdeklődtem, továbbhaladva. Ichigo most már teljesen feldobódott, ugrálva haladt mellettem.
- Mert a programjaink sokszor változnak, és egy nap vagy hatszor felhívjuk egymást, hogy megbeszéljünk mindent. Kivéve Asako- t, ő nem tud sokat mondani nekünk - nevetgélt a lány. Hatszor? Komolyan? Én idióta, inkább nem is válaszoltam volna.
- Szóval egy nap legalább öt idióta fog hívogatni - motyogtam. Ichigo csak szórakozottan bólintott, utána viszont meg is állt, egy ház előtt. - Itt laksz? - pillantottam a sárga házra. A fények le voltak kapcsolva, valószínűleg senki sincs bent.
- Igen... - sóhajtott fel. Talán most láttam őt a mai nap folyamon nem mosolyogni. Láthatta rajtam, milyen kérdést akarok feltenni, mert azonnal hozzá is tette: - Nem egyedül, nyugi! Csak az anyukám és a testvéreim Tokyoban vannak, holnap jönnek haza - magyarázta meg a helyzetet.
- Értem... holnapig csak nem halsz meg - legyintettem. Ichigo nem válaszolt vissza, mint ahogy minden egyes alaklommal tette. A kulcsát kezdte keresni a táskájában, szóval hátat forditottam és elköszöntem. Öt házzal mehettem odébb, mikor visszanéztem a lányra, aki szélesen mosolyogva intett és bement a kapun. Sóhajtva megcsóváltam a fejem. Úgy látszik, szomszédok vagyunk. A házba belépve felkapcsoltam a villanyokat, ledobtam a cipőm és elindultam a nappali felé, hogy bekapcsoljam a tévét. Kell a háttérzaj, még kaját csinálom. A házikat már a suliba megcsináltam, szóval emiatt nem kell aggódnom. Ennyi előnye van annak,ha évet ismételek. Az anyag sokkal könnyebb számomra, szóval mindent megcsináltam ott. Ebben a csendes házban amúgy sem tudnék koncentrálni. Mielőtt nekiláttam volna sütni-főzni, felmentem a szobámba átöltözni.

Az éjjeliszekrényen mindössze egy kép pihent. Igazából az egész házban csak ez az egy kép volt. Minden másat kidobtam, mikor visszajöttem ide. A kép egy éve készült, akkor nagyon fontos volt számomra. Emlékszem, Nana szobájának falán is ott díszelgett ez a kép. Akkor még csak másodévesek voltunk. Én, Tooru, Nana és Hajime. Ez volt a mi négyesünk. Mindig együtt voltunk, senki sem állhatott közénk. Vagyis akkor még azt hittem.
Megcsóváltam a fejem. Hagyjuk ezt a képet, most éhes vagyok, ez a legfontosabb. Nincs időm olyan dolgokon gondolkodni, amik amúgy sem történhetnek meg. Vagy azon, hogy mit csinálhattam volna másképp. Vagy Ő mit csinálhatott volna másképp. Esetleg Nana vagy Hajime mit tehettek volna értünk, a csapatért. Valszeg jó sokat, mert mikor szükség volt rájuk, a kisujjukat sem mozdították. Lehet azért, mert tudták, ez csak a kettőnk dolga. Még akkor is, ha ezzel minden szétesik, és csak hárman maradnak, rosszabb esetben csak ketten, vagy mind külön. Azt hiszem, én semmit sem csinálhattam volna másképp. Akkor is így történt volna minden, nem számít, hogy Tooru hazudott vagy nem. Nem számít, hogy Nana inkább mellé áll és engem otthagyott a bajban. Az sem számít, hogy Hajime észhez próbált téríteni minket, mikor már amúgy is túl késő volt. Én akkor is felpofoztam volna, akkor is megmondtam volna a magamét, akkor is otthagytam volna Őt. Teljesen mindegy, mit csináltunk volna akkor, mi négyen. Oikawa Tooru akkor is egy szemétláda marad, és ezen senki sem tud változtatni semmit.
----------------------------------------------
Elég szar ügy csak most hozni az első részt, csak hát nem volt időm a suli miatt. -.-
Egész nap ezen a semmi dolgoztam, nem vagyok valami büszke rá, de csak összehoztam valami tűrhetőt. xD
Na, de mentem is tanulni, bye! ^^