Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Az előttem heverő darab papírra meredtem, amit hegyes betűk, és csúnya áthúzások tarkítottak. Bármit leírtam, nem volt olyan jó, mint amire először gondoltam, ettől pedig még idegesebb lettem. Összesen három épkézláb mondatom volt, amire büszke voltam. Ennek ellenére szégyelltem magam, mert édesanyám jó maga is írt, nem is keveset, habár csak egy-két munkája lett megjelentetve. Én pedig itt ülök, és egy egyszerű cikket sem tudok megírni az egyik újságnak.
- Nem, ez így nem lesz jó - tettem le sóhajtva a töltőtollamat. - Muszáj írnom valamit? A színpadra születtem, és nem egy újságírónak - A székben hátra dőlve pillantottam Joseph-re, aki hivatalos leveleket böngészett át. Fel se nézett rám, úgy válaszolt.
- Igen, muszáj lesz. - Aláfirkantotta az egyik papírt. - Az újság számít rá, hogy leírod mennyire sajnálod, hogy háború volt, és örülsz neki, hogy vége van - hadarta el. Csak addig fejezte be a beszédet, míg belekortyolt a gőzölgő teájába. - Jót tesz a hírnevednek. Ne forgasd a szemedet - szólt rám, mire csak még nagyobb grimaszba fordult át a szám. - Jut eszembe, egy feltörekvő ruhatervező csomagot küldött a holnap esti bálra. Örülne, ha az ő ruhájában jelennél meg.
A dobozban egy testhez simuló, sötétkék ruha volt, ezüst strasszkövekkel. Összeszorítottam a számat, miközben visszahajtottam a ruhát. Kétségkívül gyönyörű darab, de már volt saját ruhám.
- Küldd vissza - nekiláttam az írás újra megfogalmazásának. Joseph zsörtölődött, hogy nem fogadom el az ajánlatot, de nem figyeltem rá. - Anya ruhájában megyek.
- Abban a rondában? - fintorgott. - Bocs, úgy értettem, hogy a régiben?
- Igen abban - mondtam haragosan. - Megigazíttattam a szabóval, így tökéletesen illik rám.
- A sajtó szét fog szedni. - Joseph megdörzsölte az orrnyergét.
- Az a lényeg. - Az ajtó mellett lógó tükör elé álltam, és magamat szemléltem. A sminkem már lekopott, barna szemem fáradtan csillogott, a hajam pedig szétszórt hullámokban omlott a vállamra. - Te mondod mindig, hogy jót tesz a figyelem.
- Miért fordítod mindig a saját szavaimat ellenem? - A tekintetéből nem tudtam kivenni, hogy most dühös, vagy csalódott. - Mindegy, úgyis mindig azt csinálod, amit akarsz. Mikor tudtam én utoljára hatni rád? - Már éppen válaszoltam volna, mikor folytatta. - Nagyon nehéz eset vagy, Gin, ugye tudod? - A férfi lekapcsolta az asztali lámpát, és felállt az asztaltól.
- Tudom - suttogtam, de kétlem, hogy hallotta volna.
Joseph átnyújtotta nekem a kabátomat, amibe bele is bújtam. Követte a példámat.
- Gyere menjünk vacsorázni - ajánlotta fel. - Hallottam, hogy papírmunka közben annyira korgott a gyomrod, mintha egy medve üvöltene. - Felnevetett, mire belebokszoltam a karjába.
