Regular-Irregular

4. rész

Haechan:

Meghallottam az ébresztőm irritálló hangját, ami az összes álmot eltűntette a szememből. Rossz volt nem Mark mellett ébredni, de tudtam, hogy most jobb ez így. Már egy hete nem aludtam vele és alig láttam őt. Gyakran hív fel és kérdezgeti, hogy miért nem vagyok vele, de mindig sikerült valamit kitalálnom. Nem akarom, hogy lássa mi van a ruháim alatt...Mikor a mosdóba a koreográfus megrúgdosott sejtettem, hogy nem lesz könnyű dolgom. Sajnos nem tévedtem, de nem gondoltam, hogy ennyire szörnyű lesz minden. Azóta eltelt egy hét és szinte nem volt olyan nap amikor nem bántott volna engem fizikailag és lelkileg egyaránt. Olyan dolgokat mondott nekem, amiket az ember még a legroszabb ellenségeinek sem mondana. Az egész testem fáj és tele van zúzódásokkal és lila, zöld, kék, és barna foltokkal. Nagy küzdelmek árán sikerült felülnöm az ágyon, hogy aztán ugyanennyi szenvedés árán feltápászkodjak és kimenjek a fürdőbe. Belenéztem a tükörbe és borzalmas kép tárult elém. Az arcom teljesen beesett, a szemem alatt sötét karikák húzódtak és az arcomon lévő ütésnyom sem akart eltünni még. Összeségében: szarul festettem. Átöltöztem és kimentem reggelizni. A többiek is szép lassan kiszálingóztak a konyhába, majd ők is helyet foglaltak az asztalnál, hogy egy kis tápanyaghoz jussanak.

-Haechan. Mostanában miért nem vagy annyit Mark-hyunggal?-Érdeklődött Renjun. Lemerevedtem és az asztalt fürkésztem, hogy ne kelljen a szemeibe néznem.

-Mert mindig annyira fáradt vagyok és nem akarom, hogy aggódjon miattam-magyaráztam ki magam, mire a többiek csak bólogattak, majd folytatták az adagjuk eltüntetését.
Mikor befejeztük megjött a menedzser, mi pedig már szálltunk is be a kocsiba. A gyomrom folyamatosan görcsbe ugrott, akárhányszor a tánctanár jutott eszembe. Már így is fáj mindenem. Mikor kapunk már szünetet? Megérkeztünk a célhoz és rutinos mozdulattal beléptünk az ajtón és ugyanilyen profin beértünk a táncterembe, majd elkezdődött a kőkemény gyakorlás. Most viszonylag hamar végeztünk, de még mindenkinek akadt valami elintézni valója. Én próbáltam a társaságukban lenni, nehogy kettesben maradjak a koreográfussal. Sajnos ez nem jött össze, mert a többieknek el kellett menniük. Én egyedül maradtam és próblátam meghúzni magam valahol. Telefonoztam, mikor meghallottam egy nagyon ismerős hangot. A hang forrásához emeltem a tekinetemet. A boldogság és a félelem keveredett bennem, mikor megláttam Mark felém tartó alakját.

-Szia, Hyuck-mosolygott és már ölelt is át, mire én megrándultam. Megfeletkeztem arról, hogy mennyire fáj mindenem. Remélem nem vette észre.

-Szia, Markkie-bújtam közel a mellkasához, hogy beszívjam kellemes illatát.

-Ma már velem alszol ugye?-érdeklődött, aminek hatására megmerevedtem. Nem akarom, hogy meglássa...-Tehát nem...-morogta, majd eltolt magától, amin meglepődtem és meg is ijedtem.-Meguntál engem? Idegesítelek? Már nem szeretsz?-tette fel ezeket a kérdéseket, amik annyira fájtak, mintha ezer kést döftek volna a szívembe.

-Mark én nem.-próbáltam kimagyarázni magam, de nem hagyta.

-Tudod mit? Hagyjuk. Hagyjuk ezt az egészt és tartsunk egy kis szünetet. Ha már elég jó leszek neked, akkor szólj. Tudod hol találsz.-mondta egy reszketeg sóhaj kíséretében, majd sarkon fordult és elment meg sem várva válaszomat. Most tényleg elvesztettem a legfontosabb személyt az életemben? Én ezt nem akartam. Csak azt akartam, hogy neki jó legyen. Neki akartam csak jót. Azt, hogy nehogy lebukjunk és nehogy kirugjanak minket. A könnyek elkezdtek lefolyni arcomról. Befutottam a mosdóba, hogy ne a folyosón törjek össze. Mikor beértem a helyiségbe és leöblítettem az arcom hideg vizzel. Meghalltottam, hogy kinyílt az ajtó, de jelenleg nem érdekelt. Egészen addig, amíg meg nem éreztem egy kezet a vállamon. Belenéztem a tükörbe és megláttam a koreográfus már-már őrült mosolyát.

-Csak nem otthagyott a kis barátod?-kérdezte gúnyosan.-Na látod mondtam én, hogy teljesen haszontalan vagy. Annak a gyereknek legalább van tehetsége, de neked. Konkrétan semmiben nem vagy jó mégis itt vagy a cégnél. Miért nem tűnsz el?! Mindenkinek jobb lenne-magyarázta, majd oda érve hozzák egy nekilökött a falnak, ami miatt én leestem a földre. Már csak azt éreztem, ahogy megint elkezdi rugdosni mindenemet, majd minden elsötétedett.

Mikor kinyitottam a szemem még mindig a mosdóban voltam a tanár pedig egy rosszinulatú mosollyal az arcán figyelt engem.

-Na csak magadhoz tértél?-gúnyolódott és elindult felém.

-N-ne érj h-hozzám, kérlek. Ne bánts.-zokogtam és próbáltam elhúzódni tőle, de ő elkepta a csuklómat, ezzel megakadályozva, hogy elhúzódjak. Odahajolt a fülemhez és belesúgott valamit.

-Ez napról-napra csak rosszabb lesz, ugye tudod? Addig folytatódik míg el nem tűnsz. És vigyázz, nehogy a kis Markodnak is baja essen-suttogta bele a fülembe, majd felkelt a földről és kiment az ajtón. Sajnálom, Mark. Sajnálom, hogy mindig hazudok neked. Megértem, hogy itt hagytál. Rémes barát vagyok.

-Annyira sajnálom-remegő hanggal mondtam, ezeket a szavakat, miközben minden emlék felvillat az agyamba. Minden szó, annyira fájt, mintha késeket döfködnének belém. Percek múlva sikerült, annyira összeszednem magam, hogy ne sírjak. Megpróbaltam felkelni, de a fájdalom belemhasított, így visszaestem a hideg padlóra. Másodjara csak sikerült fetápászkodnam, de remegő lábaim miatt a falnak kellett támaszkodjak. A telefonomon a következő üzenet volt megtalálható a 23 nem fogadott hívás mellett: Hyuckie nem tudjuk hol vagy, de kérlek adj valami életjelet, mert nagyon aggódunk. Írta nekem Jeno. Gyorsan válaszoltam neki, majd írtam a menedzsernek is. Nem akartam felhívni, mert a hangom még mindig remegett. Pár perc múlva megérkezett a menedzser én, pedig beültem a kocsi hátsó ülésébe. A volánnál ülő egyből bomázott a kerdéseivel, amit én azzal kimagyaráztam, hogy gyakoroltam még egy kicsit és kikapcsoltam a telefonomat. Amin meglepődött, mert a többiek nem találtak engem sehol. Itt is sikerült valamivel elődrukkolnom, amit szerencsémre bevett. Az út további részében mindketten csönbden maradtunk. Mikor visszaértem a kollegiumba az összes Dream tag elkezdett a kérdéseivel bomábzni, amiket, amilyen gyorsan csak lehetett letudtam, majd elmentem lezuhanyozni. Lemosni magamról annak az embernek minden ütésének a nyomát, az esemény minden emlékét, a fájdalmat. Annyira kár, hogy ezt nem lehet, így megoldani. Kikaszálódtam a fürdőből és bementem a szobánkba, ahol lefeküdtem az ágyba, a fejemre húztam a takarót, összekuporodtam és elkezdtem zokogni. Hol voltak a többiek? Miért nem halotta senki, hogy mit csinált velem az az ember? Egyáltalán miért utál? Vagy, ha utál is, miért kell megvernie? Miért vagyok ilyen gyenge? Mit kéne tennem?

-Mark annyira sajnálom. Nem vagyok elég erős. Kérlek bocsáss meg nekem.-suttogtam, majd olyan álomba merültem, ami tele volt a mai nap szörnyű emlékeivel. Ami miatt rengetegszer felriadtam, hogy aztán megint visszafeküdjek és elkezdődjön minden előről...