Regular-Irregular

5. rész

Haechan:

Nem akarom ezt tovább. Mit tegyek? Ezek a gondolatok cikáztak a fejembe a kocsiba ülve. Nem akarom, ugyanazt átélni, amit tegnap kellett. Már így is teljesen össze vagyok törve nem kell még több fájdalom. Beértünk az épületbe és elindultunk a táncterem felé. Mikor odaértünk és megláttam a koreográfus arcát, elkezdtem bepánikolni. Alig kaptam levegőt és a lábamon sem tudtam már megállni. Ezt észrevették többiek, ugyanis, mikor már majdnem összeestem, Jeno elkapott és pánikolva kérdezgette, hogy mi a bajom. Majd odajött hozzám a csoport anyja, Renjun kivett Jeno karjaiból, majd szorosan átölelt és úgy nyugtatgatott.

-Semmi baj nincsen, Haechan. Minden rendben van.-suttogta fülembe, miközben a hátamat simogatta. Nem. Nincsen semmi sem rendben. Nem tudjátok min megyek keresztül minden nap. Persze ez nem a ti hibátok. Az enyém, mert túl gyenge vagyok...Lassan megnyugodtam és elhúzódtam az ölelő karokból.

-Köszönöm-néztem mélyen a szemeibe és már indultam volna gyakorolni, mikor valaki megfogta a csuklómat. Mikor megfordultam Chenle aranyos arcával találtam szembe magam.

-Szerintem jobb lenne, ha hyung ma nem gyakorolna-javasolta a második legfiatalabb, amire a többiek bólogattak. Hatalmas kő esett le a szívemről, hogy ma végre nem kell egész nap rettegnem. Megvártuk az ajtónál a menedzsert. Mikor ideért elbúcsúztam a többiektő és megköszöntem, hogy segítettek, majd beszálltam a járműbe.

-Haechan most a 127 kollégiumába viszlek jó?-kérdezte a menedzser, amin meglepődtem.

-Miért?-érdeklődtem.

-Mert Mark is beteg lett és biztosabbnak érzem, ha nem egyedül vagytok otthon.-magyarázta. Megmerevedtem. Tudtam, ha most ellenkezek, akkor azt kérdezgetné, hogy összevesztünk vagy mi és erről most nem akarok beszélni.

-Rendben-sóhatottam egy nagyot, majd nekidőltem az ablaknak, hogy, addig tudjak pihenni, amíg haza nem érünk.

-Haechan kelj fel-rázogatott a menedzser én, pedig már egyből pattantam ki és elkeszöntem tőle. Megálltam a kollégium ajtaja előtt. Nem akartam bekopogni, mert féltem Mark reakciójától. Mikor már a menedzser is rámdudált, hogy mire várok, akkor megembereltem magam és bekopokgtam. Lépteket hallottam, ami az ajtó felé tart, majd azt, ahogy megfordul a kulcs a zárban. Szemtől-szembe álltam Markkal. Mikor rámnézett nagyon meglepődött.

-Te mit keresel itt?-kérdezte meglepetten.

-Nem voltam túl jól a próbán, ezért hazaküldtek engem.-birizgáltam a pucsim alját, csakhogy ne kelljen Mark szemébe néznem.

-Értem-mondta ezt monoton hangnemben, majd arrébb állt, hogy én is be tudjak végre menni. Levettem a cipőmet és elindultam a nappaliba, mígnem meghallottam Mark mély hangját.-Hyuckie én sajnálom.-kért bocsánatot, mire én teljesen lefagytam. Miért kér bocsánatot, nem tett semmi rosszatt?

-Miért?-kérdezetem, miközben mostmár odafordultam felé.

-Tudod, akkor voltam beteg, amikor beszéltünk, tudom, hogy ez nem mentség, de tényleg nem gondolkodtam, amikor beszéltem. Nem gondolkodtam csak mondtam, ami eszembe jutott. Én még ugyan annyira szeretlek, mint eddig, csak olyan, mintha mostanában megpróbálnál elkerülni engem. Sajnálom Haechan-hajtotta le bűnbánóan a fejét. Itt tört el nálam a mécses és sírva rohantam Mark karjai közé.

-Nem kell semmiért sem bocsánatot kérned. Nekem kéne, amiért ilyen távolságtartó voltam veled. Én is szeretlek, Mark és sajnálom.-fúrtam fejem a pólójába. Ő leültetett minket a kanapéra, hogy kényelmesebb pozícióba kerülhessünk. Pár percig csak egymást ölelve ültünk, amit Mark mély hangja szakított meg.