Az a lány

7.

Nyilván nem volt egyszerű, nyilván rohadt nehéz volt. Megismerni, és megszeretni őt. A legtöbbször nem más volt csupán, mint egy délibáb, egy hallucinogén bebeszélés. Elkezdtünk beszélegetni, majd megkérdeztem tőle, hogy nem megyünk-e le cigizni -ez egyébként azóta rutinná is vált- , és az mondta hogy de persze. Így lett egy sárga camel dohánnyal töltött cigaretta az első dolog amit adott nekem. Aztán nem sokkal kesőbb találkoztunk egy buliban, ahová a barátnőjével ment, és bennem egy kicsit összetört minden. Miután már nem bírtam nézni ahogyan őt nézi kimentem az udvarra és segítettem pár, már amúgy is részeg srácnak meginni a borát. Aztán kiderült hogy van még két üveg. Szóval a tervem nem vált be, mert a végén ugyanúgy mellette kötöttem ki, és könyörögtem azért hogy segítsen. Meghánytatott, és élveztem ahogyan az ujjai először érnek hozzám. Ehhez annyit fűznék még hozzá, hogy tíz percig a könnyeimmel küzködve, elhaló hangon motyogtam neki, hogy ugye itt van, és kérlek ne is hagyjon el, és fogalmam sincs hogy, de tisztán emlékszem hogy azt felelte, hogy nem fog. És aztán ezt még nagyon sokszor megbeszéltük, amikor az ölében sírtam, amikor nem bírtam elengedni , vagy amikor hajnalban fél álomban feküdtünk összebújva. Egy ilyen este után nyilvan fájdalmas volt a másnap de sajnos az esetemben a máshónap is. Mert hogy ezek után mi körübelül annyi ideig nem beszéltünk,   ha megkockáztatom talán még csak nem is köszönt, vissza a folyosón amikor véletlenül találkoztunk. Azt igazából azóta sem tudom hogy min haragudott meg, hogy mondtam-e valamit, vagy hogy nem írtam eleget mert bennem volt a reményvesztettség hogy ebből úgysem lesz semmi sem. Nem tudom, de kegyetlen hónap volt. Minden nap úgy feküdtem le hogy magamban végigpörgettem a napom eseményeit,  mintha ő is látná, mert szükségem volt arra hogy tudja mi van velem ahhoz hogy biztonságban érezzem magam. Nagyon sokszor sírtam összeroskadva, azt ismételgetve a párnámnak hogy basszameg azt mondta nem hagy egyedül és kitaláltam neki egy életet mert abban legalább mindig tudhattam hogy mi van vele és hogy van.
Mindezeket úgy éltem át hogy akkor még csak az első fázisnál tartottam és még csak nem is ismertem igazán, csak éppen felszínesen. Jó ez persze akkor nyilván rohadtul nem így tűnt és én azt hittem hogy mi egymást nagyon és tényleg. De ez mind már nem is számít tulajdonképpen hiszen aztán jött valami, és fordult a kocka, és visszatért, és tisztalap, és konkrétan minden kezdődhetett elölről. De azt kell mondanom basszameg, hogy így utólag örülök, hogy ez megtörtént mert ezután csak rohadtul jobb lett. Minden.