Mitológia (marvel. stucky.) [FELTÖLTÉS ALATT]

II. A gladiátor

Steve lerázza a vért a kardjáról, mikor kijön az arénából, a többi gladiátor pedig megveregeti a vállát.
- Ez szép volt – mondja egy marcona, félszemű katona, görög rabszolga volt, úgy került a jelenlegi császár udvarába. – Egyenes, tiszta küzdelem. Az istenek kedvtelve figyelhették a viadalodat.
- Hányadik győzelmed volt ez a mai? – kérdezi egy másik, és Steve méltósággal felel
- Huszonkilencedik alkalommal voltak kegyesek hozzám az istenek.
- Akkor következő alkalom után már várhatod szabadságod elnyerését. – sóhajtott a kérdező, forrón vágyott hispán hazája után. – Emlékezzél meg rólunk, halálba indulókról.
- Messzire van az még, testvérem. – legyint Steve, és leteszi nehéz kardját.
- Ne ülj le, katona – szólítja meg az egyik őr – A fenséges császár fia hívat magához.
Steve igyekszik, hogy az arca ne áruljon el érzelmeket, de mindenki tudja róla itt, hogy ő a császár fiának kegyeltje. Gyakran szólította magához az ifjú trónörökös, és azt pletykálták, hogy a testi örömök oltárán is áldoznak ezeken a találkákon.
Persze ezen senki nem akadt fent, teljesen megszokott dolog volt, hogy a császár ágyasokat tart fönt magának, mindkét nemből.
Steve azonban soha nem beszélt erről, pedig a szolgák között megszokott dolog volt, hogy kitárgyalták uraik szeszélyeit silány vacsorájuk mellett. Főleg mostanában, amikor elégedetlenség forrongott a soraik között, és uraik elveszejtéséről egyre többet suttogtak egymás között.
Steve viszont hallgatott, mint a sír, hiába a többi gladiátor sokatmondó, gyanakvó pillantása, és a sugdolózások a háta mögött.
Most se pocsékolja az időt arra sem, hogy meglazítsa a vértjét, bólint, és elindul kifelé a gladiátorok váróterméből, az őr átkíséri a császári pihenőbe, ahol az ifjú trónörökös már várja.
Az ifjú magas, karcsú fiatalember, arca tiszta, az a klasszikus szépség, akit az udvari márványfaragók egymással versengve igyekszenek megmintázni. Szép szeme ábrándosan kék, haja sötét hullámokban töri meg homloka nyílt fehérségét, csinos ajka mindig mosolyog.
Steve illedelmesen megáll az ajtóban, ő nem szólíthatja meg a császár fiát. meg kell várnia, míg ő szól hozzá.
- Üdvözöllek nálam, katona – az ifjú hangja sugárzik, mint a nap, őszinte rajongással méri végig a katonát. – Derék küzdelmedre kedvtelve tekintettek ma az istenek.
- Üdvözlégy, fényességes császár fia. Az istenek elismerése fontos nekem – hajt fejet Steve – De épp olyan fontos, hogy császárom és leendő trónörökösöm ismerje el minden mozdulatomat.
Az ifjú porcelánfehér arcán leheletnyi rózsaszín pír jelenik meg.
- Foglalj helyet – mutat maga mellé a pamlagra – Frissülj fel, itt a bor. Fontos számomra, hogy tested és lelked is felüdüljön következő küzdelmed előtt.
Steve azért nem beszélt soha a császári ifjúnál tett látogatásairól, mert nem volt miről beszélnie. A fiú soha nem élt vissza a hatalmával, és roppant mód igyekezett, hogy Steve egyenrangú félként érezhesse magát. Barátjaként kezelte a katonát, és amikor néha Steve karjára tette a kezét, végigáramlott a férfi testén valami, és forrón vágyott rá, hogy az ifjú szeretőjének hívja.
De erre nem került sor.

Lesütött szemekkel ül egymás mellett a két ifjú, bort kortyolgatva, és egyik sem sejti, hogy a másik épp olyan forrón vágyik rá, mint ő.
Steve, bár ennek a rendszernek rabszolgája volt, biztos volt benne, hogy a császárfiúból remek uralkodó válik majd.
Rengeteg adoma szólt igazságos, erélyes természetéről, jó kedélyéről, és legendás józanságáról. Mindenkit levett a lábáról, azt beszélték, a császár fiát mindenki megkedveli, aki csak találkozik vele. Idegen követek költeményekbe foglalták a vele való találkozást hosszú útjaik során, és a provinciákban mindenhol elterjedt a híre.
Steve-nek minden vágya volt, hogy a fiú elismerését maga felé fordítsa.
Az ifjú minden vágya, hogy Steve-et biztonságban tudja.
Érdemeire hivatkozva számtalanszor ajánlott kegyelmet és szabadságot Steve-nek, de ő minden alkalommal erényesen visszautasította.
- Magam akarom kiérdemelni a szabadságom – feleli Steve fejet hajtva ez alkalommal is – már csak egy küzdelem kell addig.
- De hátha az utolsó két küzdelem valamelyikében fordulnak el tőled az istenek – aggodalmaskodik a császári ifjú, cseppet sem uralkodóhoz méltóan – Mit ér a tudat, hogy dicsőségben estél el, ha Pluto isten sötét tanyája lesz a hazád, és nem láthat téged a napfény soha többé?
- Nekem a napfény: a császárom. – feleli Steve, nyíltan az ifjú szemébe nézve. – Ő pedig meg fog őrizni emlékezetében, ha kiérdemlem.
- És mi a helyzet a fiával? – a császárfiú leheletnyit mosolyog. Steve szomorkásan viszonozza.
- Amit én igazán szeretnék, az nem lehet az enyém soha. Így a szabadság semmi örömöt nem hoz majd életembe.
A császári ifjú nyitná a száját, hogy feleljen, de nem tud mit mondani, torkára forr a szó.
- A következő küzdelmed elveszejt téged. – mondja szomorúan – Álmot láttam múlt éjjel. Álmomban téged láttalak, hős katona, és azt, hogy nem látlak többé.
Steve maga elé mered, és a szíve hevesebben dobog a gondolatra, hogy a szép ifjú róla álmodik.
- Az istenek akaratát nem másíthatjuk meg mi, földi halandók. – mondja csöndesen – De az alvilágban újra találkozunk majd, és ott , Pluto birodalmában egyenlőek leszünk, mindörökre.
- Egyenlőek. – visszhangozza a császárfiú.
Van egy pillanat, amikor Steve úgy érzi, hazatalál, amikor elvész az ifjú szemeiben, és az ereje vetekszik Jupiter istenével, amikor késztetést érez, hogy a fiúval, aki előtte áll, elmeneküljön isten és ember elől, de a pillanat elillan, amikor szólítják őt a következő küzdelmére.
Ha megéri, ez lesz az utolsó.
Beszélik, hogy a császár a huszadik győzelme után felszabadítja derék harcosát, Rudarius válik belőle, fegyverét pedig Herculesnek szentelik fel. Mielőtt belép az arénába, egyik gladiátortársa vállon ragadja.
- Ügyesen küzdj, fiú – mormolja a fülébe – El kell érned, hogy minden szem csak rád szegeződjön.
- Feltett szándékom – feleli szemöldökráncolva Steve- Ne félj emiatt, Spartacus. - belép az arénába, hatalmas éljenzés fogadja, a nép kedveli a kiváló harcost.
Tekintetével a császárfiút keresi, meg is látja a császár mellett, alig észrevehetően biccent Steve felé, és Steve-nek ettől fáj, úgy fáj a szíve.
A harc könnyen megy, az ellenfele mérföldekkel gyengébb nála, a nép fülsiketítően éljenez.
Mikor Steve leteríti, az ellenfél felemeli a kezét.
Kegyelmet kér.
Steve felnéz, a nép őrjöng, lefelé tartják a hüvelykujjukat mindahányan, csak a fiatalember nem mozdul a császár mellett, kezei görcsösen szorulnak ökölbe, és Steve-nek egy név jut eszébe.
Bucky.
Úgy tódul az elméjébe ez a szó, hogy egyből eltelítődik vele, fuldoklik, ki kell mondania, és nyitná a száját, de mikor elmúlik a káprázat a szeméről, gladiátortársait látja meg a császári páholyban, tízen, húszan, körbeveszik a császárt, az őrei nem állnak a védelmére, a gladiátorok oldalán állnak, és Spartacus magasra emeli a pallosát.
- Jupiter nevében, elnyomottak, ezt mind értetek! – Spartacus hangja zengve hasít végig az arénán, majd lesújt a súlyos vas, kettészelve a császár nyakát.
Pár pillanat az egész, Steve sokkban, hát ezért, ezért kellett, hogy minden szem rászegeződjön, Spartacus felszította a lázadás tüzét, és épp erre a csatára időzítette a felkelést a császár ellen, most a fiú következik, ő nem küzd, nem áll ellent, csak megadóan lehajtja a fejét.
- BUCKY! – üvölt Steve kétségbeesve, de túl késő, Buckyt ketten teperik le egyszerre, akkora lendülettel, hogy a dárda átdöfi a fiú mellkasát.
Üdvözlégy
Cézár
a halálba indulók
köszöntenek.