Mitológia (marvel. stucky.) [FELTÖLTÉS ALATT]

III. A keresztes lovag

A Torosz hegység gerincén vérfagyasztó a csönd, mikor Steve odaérkezik. Csak a hollók reszelős károgása hallatszik, vészjósló szárnysuhogásuk szinte eltakarja a napot.
Ezen a helyen mostanában véres háborúk dúlnak. Nagy a jövés-menés a keresztes hadjáratok miatt, a Szentföldre induló csapatok éppen erre haladnak el, és gyakoriak a rajtaütések ezen a nehezen védhető gerincen.
Steve mindig látja őket.
A halott katonákat.
Csodálva figyeli meg mindig keresztes páncéljukat, és olyan fiatalok, és az arcukon folyton az utolsó döbbenet, és Steve sokáig tölti az időt azzal, hogy a holtaknak lezárja a szemét, már ami megmaradt belőlük. Ő is szívesen tartana velük, de nem teheti: bátyja három árvát hagyott maga után, és az éhes kicsiny szájaknak neki kell megteremtenie a betevőt. A legkisebb beteges is, a szegény kis ártatlan, így Steve nem tarthat a szent ügyben vonuló sereggel: egy választása marad.
Hullarabló válik belőle.
Egy darabig pocsékul érzi magát, de aztán ott vannak a gyermekek, akik jól lakhatnak azoknak a holmiknak az árából, amit a hegygerincen összeszed, így Steve megkeményíti a szívét, és bezárja az elméjét, és csak a feladatára koncentrál: összeszedje, amit lehet.
A fiatal katona még életben van, amikor megtalálja.
A nyögését Steve felé sodorja a szél, ő pedig négykézláb kutat a hullák között, hogy megtalálja, és ott fekszik a fiú, szinte gyermek még, arca véres, a kereszt leszakadt a melléről, a hasában szúrt seb.
- Vizet - könyörög Steve-nek, aki térdel fölötte megrendülten, tarisznyáját a földön húzva magával, és a fiú arca annyira gyermeki és ártatlan, hogy nem bírja megtenni, amiért jött, nevezetesen, hogy megadja a haldoklónak a kegyelemdöfést.- Vizet... kérlek.
Steve szó nélkül kanyarítja le a nyakából a kecskebőr kulacsot, gyengéden feltámasztja a fiú tarkóját, forró, és merev, és türelmesen próbálja belediktálni a vizet, ami lecsorog két oldalt a szája szélén, hiszen nyelni is alig bír, kék szemével hálásan néz fel rá, hangosan zihál.
Steve szomorú, ahogy a sebet nézi a hasán, ezt túlélni nem lehet.
- Köszönöm. - suttogja fájdalmasan a keresztes katona, és fáradtan hunyja le a szemét. - A többiek... A többiek ugye jól vannak?
Steve tanácstalanul néz körbe, de mindenütt csak a holttestek, groteszk, kicsavart összevisszaságban, és nem tudja, mit válaszoljon a nagyon fiatal lovagnak.
- A testük oda - feleli végül óvatosan - De a lelkük már az Úr színe előtt van, bizonyosan.
A fiú erőlködve bólint.
- Szomorú, hogy én maradtam, magam. - tényleg szomorúnak hangzik. - Tudod, én mindig féltem attól, hogy egyedül maradok. Félek egyedül. Otthon öt bátyám van, és ők mindig gúnyoltak, mert még a sötétben is féltem éjszaka. De ritkán voltam egyedül. Öt testvérrel... Ritkán van egyedül az ember. - kicsit gondolkodik, köhög. Steve nem akarja félbeszakítani. - Ó, de már halottak. Mind az öt halott. Milyen... furcsa, hogy ezt elfelejtettem.
- Nem furcsa egyáltalán. - mondja Steve - Nekem egy bátyám volt, és mindig elfelejtem, hogy már meghalt. Három leánykáját hagyta maga után.
- Ó. - a fiatal fiú arca megvonaglik. - Lányok? Szegények. - akkoriban mindenki meg volt róla győződve, hogy a leányokra semmi öröm nem vár az életben. De nem is volt fontos. A lányok egyszerűen fabatkát sem számítottak.
- Kedves kis teremtések. - von vállat Steve - Ennyivel tartozom bátyám emlékének.
A fiú erőlködve a zsebe után tapogatózik.
- Ne mozogj - szól rá Steve - Hadd segítsek.
- Ha meghalok... Mert meghalok, ugye? - Steve őszintén bólint - Van... van a zsebeimben három ezüst. Azt vidd el a gyermekeknek.
Steve nem felel. Nagyon szégyelli magát.
- Menj tovább nyugodtan - szól a haldokló - Talán ez a sors rendelete, hogy halálom óráján egyedül legyek.
- A sors úgy rendelte, hogy én ide érkezzek. - tiltakozik Steve, látja a fiú szemében a félelmet, a rettegést attól, hogy egyedül marad - Ne félj. Itt maradok.
A fiú homlokát kilepi a hideg verejték. Nagy fájdalmai lehetnek, de csendesen tűri. Steve az inge ujjával törli le az arcát.
- Azt hiszem - szólal meg a lovag - ismertelek már téged egy előző életemben.
Ez már a vége, gondolja Steve, a fiú félrebeszél, de hangosan mégsem mondja, mert mintha igazságot érezne az ifjú szavaiban.
A katona erőlködve próbál a könyökére támaszkodni, hogy jobban Steve szemébe nézzen.
- Ne mozogj - szól rá Steve.
- Akkor.. hajolj közelebb.
Steve néz a tengerszínű szempárba, és valahol, egy emlékképben látja mosolyogni.
- Mi a neved? - kérdezi tőle, és a sebesült csak ennyit rebeg:
- Bucky. - kicsit gondolkodik, és kirázza a hideg - Igazából... Talán nem is ez a nevem. De azt hiszem, erről meg kellene ismerned. Igaz...? Igaz, Steve?
Steve válaszolni akar, hogy nem igaz, őt nem Steve-nek hívják, és sosem ismert Bucky nevű embert, de úgy érzi, hazudna. Egy haldoklónak pedig nem lehet hazudni, aki hamarosan megáll Isten színe előtt.
Nem akarja hagyni itt meghalni, a hegyoldalban, a hullák között, szemben, átellenben egy barlangszerű üreget lát a szikla alatt, oda akarja átcipelni a fiút.
A fiút, akit Bucky-nak hívnak.
Nehezen sikerül, de nagy nehezen átviszi őt odáig, félig a saját lábán jön a fiú, félig Steve viszi, de semmilyen energiát nem sajnál tőle, mint amikor a kicsinyeknek kereste a betevőre valót, most csak az a cél lebeg a szeme előtt, hogy a fiút csendes, nyugodt helyen tudja.
Tudja, ha leszáll az éj, a pogányok visszajönnek majd, hogy a halottakat kifosszák, az élőket pedig megöljék.
Steve már megtanult egy lépéssel előttük járni.
- Hamarosan sötét lesz. - mondja a fiú - Én úgy félek a sötétben.
- Itt maradok. - szögezi le Steve.
- Amíg meg nem halok?
- Amíg el nem alszol.
A fiú bólint, remeg a szája. Szaggatottan sóhajt.
- Úgy érzem, ez már megtörtént velem. Emlékszel? Te is ott voltál. Hatalmas sárkánnyal küzdöttünk mi ketten.
Steve a térdének támasztja a fiú fejét, és gépies mozdulatokkal, sosem tapasztalt gyengédséggel simogatja a homlokát. Természetesen nem emlékszik ilyesmire, de ha behunyja a szemét, mintha érezné a bestia szájából csapó mérgező lélegzetet, és sárga szemének villódzó tüzét.
- A fogai belém vájtak, és akkor is így zuhantam, és úgy fájt, és tovább nem emlékszem, de azt hiszem, te most utánam jöttél, és nem hagyod, hogy egyedül haljak meg, igaz, Steve?
- Igaz. - mondja Steve. Haldoklik. Félrebeszél. Nem kell vele törődni, így biztatja magát. Újra előveszi a vizes kulacsát, és a fiú szájához tartja. - Igyál. Majd szerzek még vizet.
Bucky egy kapkodó kortyot iszik, mintha rengeteg mondandója lenne, és az ideje meg roppant kevés.
- Azt mondta a révész, hogy semmire nem fogok emlékezni, most csak azért emlékszem, mert meg fogok halni mindjárt, igaz, Steve? - Steve meg akarja kérdezni, milyen révész, egy árva szót sem ért abból, amit a fiú összehadar. - Más időket élünk. Mindegy milyen istent imádunk, ő mindig haragudni fog ránk, igaz Steve? Mert úgy szerettük egymást, hogy az már az istenekben is irigységet keltett. Nem bántad meg ugye? Én nem bánom. - elhallgat. Elfáradt. Mélyeket zihál, lehunyt szemmel, a hasán lévő sebből patakzik a vér.
- Egy percet sem bántam meg abból az időből, amit azzal töltöttem, hogy téged szeresselek. - mondja Steve, és csak jócselekedetnek szánja, hogy részt vesz a haldokló tévképzeteiben, de mégis komolyan gondolja valahol, mert a szíve belesajdul, és folyton látja a fiú szemét mosolyogni, verőfényes napon, olajfák árnyékában.
Most félhomály van, és hideg, és borongós felhők.
- Mindjárt sötét lesz. - mondja borzadva Bucky, és Steve érzi, ahogy a gyenge ujjak a bőrébe szorítanak.
- Nem maradsz egyedül. - ismétli Steve. Nagyon szomorúnak érzi magát. - Ne félj. Itt leszek veled.
- Olyan sokáig vándoroltam. - mondja Bucky, hörögve veszi a levegőt. - Mindenütt sötét volt. De most fény van. Idehoztad a fényt. - Steve-re néz, a szája sarkán vér csorog. Az arca sima, még csak borosta sem ütközik az állán. Nagyon fiatal lehet, de a szemében a halhatatlanok bölcsessége. - Nem hiszek én ebben az istenben, Steve. Ő nem akarná, hogy az ő nevében halomra gyilkoljuk egymást, és fiatalemberek el legyenek szakítva a családjuktól, hogy ne lehessen asszonyuk, és ne nevelhessék fel a fiaikat. Ezt csak mi, emberek találtuk ki.
Steve szelíd mosollyal ingatja a fejét, és tovább simogatja a fiú haját. Bucky tovább beszél.
- Lásd, azt hiszem, téged kerestelek egész eddigi életemben, tudom, hogy én tehozzád tartozom, de ő sosem engedné, hogy veled éljem az életemet. Szerintem ez kegyetlenség.
- Jó az Úr. - feleli türelmesen Steve. - Hiszen megtaláltalak.
Bucky felköhögve bólogat, görcsös fájdalom remeg át a testén.
- Egy következő életben - ígéri, összeszorított fogai közt szűri a szavakat - ígérem, majd én kereslek meg téged.
Steve alapjában nem hisz a lélekvándorlásban, hiszen jó kereszténynek tartja magát, de mégis valami félelmetes igazságot érez abban, hogy nem most találkozott ezzel a fiúval először, és nem is utoljára.
- Aludj - mondja, a könnyeivel küszködve- Most már pihenned kell, kérlek, ne beszélj annyit.
- Egész életemben téged kerestelek, és annyi mondandóm van. - mondja Bucky - de azt hiszem, igazad van. Nem fogom tudni elmondani már. Nagyon... Nagyon fáradt vagyok. És annyira fázom.
Steve magához vonja a katonát, és dörzsöléssel igyekszik felmelengetni elgémberedett tagjait.
Bucky nem szól többet, lassan lecsukódik a szeme, és Steve hallgatja fájdalmas szuszogását, és ahogy öleli, a karjában tartja az ismeretlen katonát, lassan ő is elalszik, és álmot lát, és álmában ott van Bucky, ép, egészséges, és gyönyörű, olajfák árnyas ligetében.
Mikor felébred, a barlangba beszűrődik a felkelő nap fénye, és ő szólni akar Buckynak, hogy elszállt az éj, és a sötét, de Bucky akkor már nem él.
Steve érzi, hogy a sírás fojtogatja a torkát.
Sosem sírt életében.