Nekem kellesz! - VKook

3. fejezet

- Micsoda?

Taehyung hitetlenül meredt apjára, abban bízva, hogy nem gondolta komolyan, amit az előbb mondott, de Ji Hu csak szomorúan nézett fia szemébe.

- Nem... nem... nem mehet el... - markolta meg kétségbeesetten öccse fölsőjét a szőke hajú, mire a kisebb megrezdült, de az idősebb, ekkor sem engedte el a másikat. - Nem!

- Fiam, mu...

- NEM!

Taehyung - erőteljes felszólalása után - szemét elkezdték égetni a könnyek, majd az egyik megadta magát és végig csurgott arcán, ezzel fényes csíkot hagyva maga után. Ám a szőke hajút nem érdekelte éppen folydogáló könnye, csak arra tudott gondolni, hogy Jungkookot nem veszítheti el, nem hagyhatja, hogy összetörjön a lelke, amikor meglátja és megtapasztalja, hogy a világ közel sem olyan, amilyennek eddig tudta. Semmi jóság nincs benne, csak színtiszta önzőség, gonoszság, rosszindulat.

A barna hajú már azt se tudta felfogni és feldolgozni, hogy az a két idegen mit miért csinált, miért bántották őt. Hát mi lesz ha a városba megy?

- Kérlek, Apa! - suttogta a szőke hajú, szeméből még mindig csorgó könnyekkel, maga elé meredve, kezével öccse ingét szorongatva. - Ne... ne vidd el őt! Kérlek!

- Ji Hu... ez... nem jó ötlet. Jungkook nem érti és valószínűleg soha nem is fogja megérteni, hogy mi az a munka és, hogy miért kell dolgozni. És a városi életet hogyan fogod neki megmagyarázni?- Minnie aggódva nézett férjére. Neki se tetszett a férfi ötlete, ismerte fiát annyira, hogy tudja, a barna hajú teljesen összetörne, ha lerombolnák a képzeletben oly' gondosan felépített világát. - Gondold át újra, kérlek!

Ji Hu szája szélét rágva futtatta át fejében a lehetőségek listáját, ám egyiket se tudta volna véghez vinni. Ez tűnt a legkézenfekvőbbnek.

- És ha én mennék el dolgozni? - emelte fel fejét Taehyung, és nyelt egyet, ahogy apja szemébe nézett. - Egy távolabbi városba. Ott biztos nem ismernek fel és nem keresnek.

- Nem! Akkor még kevesebbet látnánk, mint édesapád, és azt se én, se az öcséd nem bírnánk! - Ji Min kétségbeesetten nézett fiára, aki csak nyelt egyet anyja elutasító hangjára. - Ezt ÉN nem engedem!

A szőke hajú lehajtotta fejét és az ölében fekvő Jungkook haját kezdte simogatni, hogy lenyugodjon valamelyest. Bele sem mert gondolni, milyen lenne, ha öccse elmenne és nem aludhatnának együtt, nem játszhatnának együtt, nem fürödhetnének együtt.

Persze, amikor az idősebb olykor-olykor elment otthonról hosszabb időre akkor sokáig nem találkoztak, de az mégis más volt. Akkor tudta: Jungkook biztonságban van, nem lesz semmi baja, nem bánthatják, nem csúfolhatják, mert Ji Min megvédi, nem engedi más emberek közelébe, nem hagyja egyedül őt. Mindig vele van.

- Ha a városon kívül maradunk, nem fog sejteni semmit. Be tudunk úgy is menni a birtok területére, hogy nem kell átvágni a városon. Így nem lesz baj! - Ji Hu elszántan nézett föl, egyenesen felesége szemeibe. - Nekem sem tetszik az ötlet, hidd el, de nincs más megoldás. Majd gyakran jövünk haza, hogy láthassátok egymást. Az istállóban úgyis van most egy hely, mert elkergettek egy fiút, aki el akarta kötni az egyik lovat. Még szerencse, hogy az istálló főnöke nem jelentette ezt az Úrnak, mert akkor az a szegény fiú nem élte volna meg a másnapot...

Ji Hu a város leggazdagabb családjának az istállójában dolgozott: egész nap csak a trágyát takarította és a lovakat tartotta rendben, vagy éppen nyergelte föl, ha szükség volt rá.

Taehyung az összes reményét elvesztve hallgatta édesanyját, ahogy az kelletlenül bár, de beismerte, hogy nincs más, amit tehetnének, így a szőke hajúra újra rátört a sírhatnék.