Nekem kellesz! - VKook

19. fejezet

Az éjszaka közepén hirtelen kezdett el zuhogni az eső, úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna. Hideg és sötét volt, így aki tehette, az inkább a biztonságot nyújtó házában maradt, a meleget árasztó tűz mellett, nehogy megbetegedjenek. Senki nem mászkált a sáros utakon, hisz' ki az az elvetemült, aki hidegben, koszban, esőben kint sétál?

Ám úgy látszik mégis vannak még bolond emberek, akik éjszaka, szakadó esőben sietnek valahova. Pontosabban egy személy.

A szőke hajú fiú sietve szedegette a lábait a csatakos úton, néha meg-megállva, hogy körülnézzen jó úton halad-e, majd újra gyorsan elindult, hogy minél hamarabb elérje úti célját. Nagyon sietett.

Két hete látta utoljára családját, ám most nem azért lépkedett sebesen, hogy minél előbb a karjaiba zárhassa szüleit. Nem, sietségének nem ez volt az oka, hanem teljesen más.

A félelem.

Mikor legutóbb elment otthonról, hogy szerezzen egy kis pénzt, amivel életben tudnak maradni, apja nagyon beteg volt. Arca láztól volt piros, köhögött és gyenge volt még ahhoz is, hogy beszéljen. Nem tudták megmondani, hogy mi lesz másnap, mikor felébrednek, Ji Hu élni fog-e vagy halni, és ha túl is éli az éjszakát, napközben mennyire lesz rosszul...

Gyógyítóra nem volt pénzük, a növényeket pedig, amik segíthettek volna a férfin, nem ismerték, így napról napra kevesebb esélyt láttak arra, hogy Ji Hu tovább éljen.

Ám egy este Taehyung elhatározta, hogy meggyógyítja apját és még aznap éjjel útnak is indult a legközelebbi városba, hogy akárhogyan, de pénzt szerezzen és abból meg tudja venni a szükséges orvosságokat vagy legalább megtudakolja, hogy melyik gyógynövény, mire való.

Sok reménnyel a szívében sétált a poros úton, hisz már nagyon messze voltak attól a várostól, ahol kinézték őket amiatt, mert befogadták Jungkookot, így bízott benne, nem fognak rájuk rossz szemmel nézni. És nagyjából igaza is lett.

Az emberek elutasítóak voltak. Ha megszólította őket csak morogtak rá vagy félre lökték őt, így végül az út szélén kötött ki, mint egy egyszerű koldus, holott ő nem volt az. Csak egy munkát akart találni, aminek a fizetségéből elhívhatja magukhoz a gyógyítót, hogy segítsen az apján, de a tömeg még ezt a könyörgését sem hallotta meg.

Taehyung lecsukva a szemét próbálta visszafojtani a könnyeit, mikor már sötét volt a téren és senki nem járt arra. Nem tudta, hogy mit tegyen, nem tudta, hogy merre menjen tovább, így csak összegömbölyödve egy elhagyott, lyukas hordó mellett nyomta el végül az álom, arról álmodozva, hogy másnap majd minden jóra fordul.

Ám aznap se történt semmi, úgy, ahogy még az elkövetkezendő két napban sem. Ugyan kapott némi pénzt a gazdagabb uraktól, akik kérkedni akartak jólelkűségükkel, ám azt a saját maga élelmezésére költötte el, mivel muszáj volt ennie neki is, a maradék arany pedig nem volt elég a gyógyszerekre.

De végül az egyik délelőtt megtört a jég.

Taehyung épp az arcát mosta egy közeli kis edényben, melyben megállt a víz, mikor két kis kar fonódott lábai köré. A szőke hajú ijedten ugrott meg a hirtelen érintésre és gyorsan megpördülve tengelye körül nézett le a tettesre. Meglepődött.

Egy három vagy négy éves kisfiú szorongatta teljes erejéből lábszárát, kis arcát elrejtve piszkos és szakadt ruhájába, így a szőke hajú ugyan nem láthatta a gyerek aranyos pofiját, de tisztán érezte, hogy sír. Könnyei szakadatlanul hullottak az egykor fehér anyagra, ezzel eláztatva azt.

Taehyung először teljesen lefagyott. Ki ez a gyerek és miért jött ide hozzá? Hol vannak a szülei? Egyáltalán vannak szülei? Rengeteg kérdés, amikre nem tudta a választ, ám abban a pillanatban ez nem is számított. Csak egy valamire koncentrált: le kell nyugtassa a kisfiút.