-Amy Cooper, már megint mit műveltél? Azonnal gyere ide! -üvöltötte telitorokból a véleményem szerint eszetlen (vagy fogyatékos, esetleg autista) nővér.
Igen, én lennék az, Amy Cooper, személyesen. Most valószínűleg az a kérdés kavarog a fejedben, miért üvöltözik velem éppen egy nővér. Erre nagyon egyszerű a magyarázat. Harmadik szülinapom alkalmából a szüleim eldobtak maguktól, azóta nevelőintézetben élem a semmilyen, mondhatni elveszett életemet. Egy átkozott, mocskos árvaházban. Hát nem egy leányálom, de nekem ez jutott, ezt diktálta a sors. Holnap lesz a tizenegyedik évfordulója a napnak, hogy bekerültem ide, a nagy, fehér, épület formájú pokolba. Pontosabban, holnap leszek 14 éves. És igen, ahogy a velem egykorúaknak, nekem is vannak vágyaim, álmaim, csak megtanultam elrejteni a valódi énemet. Én is szeretném tudni, milyen érzés, mikor rendes iskolába jársz, majd délután a barátaiddal beülsz a mekibe és jókat nevettek az aznap eseményein. Szeretném tudni milyen, mikor a saját családoddal ünnepled a karácsonyt, vagy mikor a születésnapodon te vagy a középpontban, és elhalmoznak kedves szavakkal, ajándékokkal. Szeretnék rendes életet élni, egy szép, kertes házban, testvérekkel, és szülőkkel. Ja, és el ne felejtsem, szeretnék szerelmes lenni, és elveszni egy igazi, érző lelkű fiú szemeiben, mielőtt elcsattan az első csókom.
Másnak ezek nem számítanak nagy dolgoknak, de nekem a világot jelentenék, miután volt lehetõségem megtapasztalni, milyen az élet sötét oldala.
YOU ARE READING
Örökbefogadva
Fanfiction"azt hiszem, akkor jöttem rá, mit is jelent igazán elveszni valkinek a szemeiben, azaz megtapasztalni az érzést, amire mindig is vágytam"
