❝𝐅𝐀𝐍𝐆𝐈𝐑𝐋❞ ➶ 𝐦𝐚𝐱 𝐯𝐞𝐫𝐬𝐭𝐚𝐩𝐩𝐞𝐧

𝟐 ✧ ❝𝐤𝐞𝐳𝐝𝐣𝐮̈𝐤 𝐮́𝐣𝐫𝐚❞

𝐍𝐚𝐫𝐚

Egy bátortalan kopogás szakította meg a pihentető alvásomat. Az órára pillantottam: délután fél kettő. Ezek szerint átaludtam a fél napot.
Hirtelen felötlöttek bennem a reggeli veszekedés emlékképei. Talán túl messzire mentem. Mégis csak egy felnőtt nő vagyok. Nem viselkedhetek így...

— Nara — hallottam meg apám hangját a túloldalról — Lejönnél, kérlek?

Nehézkesen feltápászkodtam, és kinyitottam a szobám ajtaját. Még mindig ott állt. Ezúttal nem a csapatfőnök Christian Horner, hanem az édesapa, akinek a szemében a megbánás könnyei csillogtak. Elrontotta, és ezt ő is érezte.

Válaszom csupán egy bólintás volt, és elindultam őt követve a nappaliba. Lily már várt minket, így leültem mellé a kanapéra. Nos, a Horner családi gyűlések soha nem szoktak jó véget érni...a legutóbbin anya jelentette be, hogy végstádiumú gyomorrákja van.

— Gondolkoztam...és tudom, hogy elcsesztem — kezdett bele a monológba — Jelen kellett volna lennem, mint apa, és támogatnom titeket...ezeket az éveket már nem tudom visszacsinálni, de szeretném, ha ezután minden más lenne. Jó apátok akarok lenni. Szeretném, ha mellettem lennétek amíg tart a szezon...nem dolgoznék folyton, és a szabadnapjaimon programokat szerveznék nekünk...izé, újra megismerhetnénk egymást! Mit szóltok? — a hangja reménnyel teli volt. Tényleg igyekezett.

Lilyvel egymásra néztünk, és láttam rajta, hogy mindennél jobban apa közelében akar lenni, de az én válaszomra vár.

— Rendben. Legyen, veled tartunk — rábólintottam. Végtére is, mi baj történhet? Muszáj vagyok egy új esélyt adni ennek a családnak. Lily érdekében.

— Köszönöm — suttogta, s szorosan átölelt minket.

***

Mire észhez tértem, már a szobámban ültem két hatalmas bőrönd társaságában. Miközben összepakoltam a ruháimat, többször is megbántam, hogy igent mondtam apámnak.

Az íróasztalom fiókjában kezem ügyébe akadt egy régi, fakult polaroid. Max Verstappen és én szerepeltem rajta. Fülig ért a mosolyunk.

Eszembe jutottak azok a szezonok, mikor gyerekként apával tartottunk. Amikor anya még élt.

Amikor Max még csak gokart versenyző volt, a nyarakat együtt töltöttük. Nyolc éves volt, én hat, és halálosan szerelmes voltam belé...már amennyire egy hat éves szerelmes lehet.

Azt ígérte feleségül vesz...

"— Tessék Nara — egy már kissé megrágott nyalóka gyűrűt húzott az ujjamra — most már a feleségem vagy, és örökké együtt leszünk.

— Szeretlek Maxie — egy puszit nyomtam az arcára, és átöleltem."

Anya halála előtti nyáron láttam őt utoljára. Akkor már tudtam, hogy beteg, és nem sok esély van a gyógyulásra.

"— El fogsz felejteni — motyogtam sírva, míg ő csak a hátamat simogatta, vigasztalni próbált.

— Soha nem felejtelek el, Nara — vágta rá azonnal — Írni fogok, ígérem — suttogta, és egy félénk puszit nyomott ajkaimra. Kezei közt idegesen szorongatta a cetlit, amin a telefonszámom szerepelt."

A tábor tavának stégén történt az első csókom. 14 éves voltam.

Azt hiszem azév Karácsony körül jöttem rá, hogy Max soha nem fog engem felhívni. Nem azért, mert nincs ideje, vagy elhagyta a cetlit. Egyszerűen elfelejtett. És ez így volt jól.

Tini lányként összetört a szívem, de azóta már csak kellemes emlékként őrzöm azt a nyarat, hisz az első csókom egy barátommal történt. Olyasvalakivel, akiben megbíztam.

Max emlékeimben azóta is az a 16 éves fiú, aki a kis tavacska partján üldögél, és a 14 éves Nara hátát simogatja, aki most tudta meg, hogy az anyja meg fog halni. És ez így van jól.

𝐌𝐚𝐱

A szezon kezdete előtti utolsó hétvégét a családommal töltöttem.

Az utóbbi egy hónapban szinte a RedBullnál éltem. Rengeteget készültem, hogy újra a legjobb formámba kerüljek.

— Úgy hallottam, hogy Horner magával hozza a lányait — anya leült mellém a teraszra egy tál eperrel.

— Remélem nem vonják el a figyelmét a munkájáról. Nem hibázhatunk ebben a szezonban — morogta apám, fel sem nézve a telefonja képernyőjéről.

— Ismered Narát — felelte anya oda sem figyelve apámra. Egy ideje már így megy. Nem gyakran kommunikálnak.

— Nara? — értetlenkedtem.

— Nara Horner! Gyerekként rengeteg nyarat töltöttetek együtt — Vàrj! Van egy szuper fotóm rólatok — lelkesen felpattant, és a nappaliba sietett.

Elgondolkodtam. Őszintén szólva nem sok minden derengett a táborokból. Egy kis tavacska...aztán ott volt egy aranybarna copfos kislány.

— Itt is van! — lerakta elém az asztalra a gyűrött képet.

Én és egy kislány voltunk rajta. Kábé nyolc éves lehettem, és a kezét fogtam, amin egy gyűrű volt. Azok a nyalókások, amiket gyerekként úgy imádtam. Áfonyás.

— Ez az esküvőtök — nevetett.

— Bárcsak emlékeznék rá — motyogtam, és őszintén így éreztem.

— Nem is értem, miért szakadt meg a barátságotok, hisz nem volt olyan rég. 16 éves lehettél. Miután az édesanyjuk meghalt, Christian nem hozta őt többé. Emlékszem, mind ott voltunk, mikor kiderült, hogy az édesanyja nem gyógyítható. Szegény kislány...remélem rendben van az élete — merengett anya az elnyűtt képet markolászva.

Az én gondolataim közben ezer felé cikáztak, és próbáltam összerakni az emlékfoszlányokat.

A stégen ültünk. Nara keservesen sírt. Megcsókoltam. Teljesen belé voltam zúgva.

"— Ez meg mi? — apám észrevette az íróasztalomon gondosan elhelyezett cetlit. Nara telefonszáma. Egy hete ért véget a tábor, és én folyton azon gondolkoztam mit kéne írnom neki.

— Telefonszám. Naraé — feleltem félénken.

— Az hiányzik még csak, hogy egy tini lány elvonja a figyelmed a versenyzésről — felkapta a papír darabot és belegyűrte a zsebébe — Nyomás készülődni, mindjárt edzés!

— Igen uram! — motyogtam."

Ebben a pillanatban mérhetetlen dühöt éreztem apám iránt.

Nem csak tőle fosztott meg, de attól is, hogy egy barátságot köthessek valakivel. Egy valódi kapcsolat. Sosem voltam jó ezekben, és így felnőttként már értem.

Apám feláldozott mindent a siker oltárán.

— Ne zavard össze ilyen hülyeségekkel! — morogta apám — Öltözz Max, két óra múlva indul a gép.

— Igen, uram — morogtam.