Disturbya

2.Rész: Fejetlenség, az első áldozat

Üdv!

Először is szeretném megköszönni az eddigi Vote-okat és a kommenteket amik az előző bejegyzésekhez érkeztek. 
Egy dolgot szeretnék bevezetni, ami szerintem nem nagy cucc. 

Csupán egy olyan kérésem lenne, hogy minden rész után elvárnék minimum 3 kommentet. Ez azért fontos, mert így úgymond rajtatok fog múlni, hogy lesznek részek. 

Kellemes olvasást kívánok mindenkinek!

Sok puszi,

Taylor xx

* Abigel Hill *

Szaladtam, ahogy a lábaim csak bírták, a levegőt szinte nyeltem, majdnem elcsúsztam, hála a zárt papucsomnak. Beléptem a kórterembe, ahol körbe állták az idős asszonyt. Azonnal utat törtem magamnak a doktorok, hozzátartozók között.
- Mi történt? - kérdeztem kapkodva, közelebb lépve a beteghez, megnézve, hogy van- e még pulzusa, de már hiába volt.

- Újabb roham - éjszakára egy másik asszisztenst osztottak be, Dr.Styles-t pedig sehol nem láttam, holott ő is éjszakás volt, akárcsak én.

Hátrébb léptem, tekintetem a hozzátartozókra siklott. Unokák, és két idősebb felnőtt. Nyilván a gyerekeik lehettek. Egymást ölelve zokogtak, egyet kivéve.
Egy kislány, ki a maciját szorongatva, üveges kis szemeivel tekingetett. Minden félét mondott, ám az elcsukló hangja miatt csak pár szót tudtam kivenni; ,,szeretlek nagyi"

Igazából én is elérzékenyültem, de tartottam magamat, már amennyire sikerült.Üveges tekintettel néztem az órámra, mely csuklómra fonódott, levettem az időből azt, ameddig ide értem.

- A halál ideje; 2016.01.08.22:12. - hangom halk volt, kezemet az orvosi köpeny zsebébe simítottam, miközben rá néztem a nővérkére, aki rögzítette az időpontot, végül kezembe adta a kórlapot. Biccentve köszöntem meg. Nem bírtam ki. Oda mentem a kislányhoz, leguggoltam, végig simítottam törékeny, apró, könnytől áztatott arcán, és biztatóan rámosolyogtam.
Mikor mellénk sétáltak az unokák, és a két felnőtt, felálltam.
- Részvétem - mondtam halkan. Mindannyian tudták - kivéve a fiatal kislányt -, hogy nagyon gyenge volt Mrs.Green szervezete, és ha haza is ment volna, hamarosan újból találkozhatott volna egy kórteremmel.

Végezetül, a kórlapot fogva mentem ki, végig ballagva a gyér fénnyel beborított folyosón. Az ajtók csukva voltak, semmi nesz nem volt, az én papucsom kopogásán kívül.
Csak pihenni akartam. Bedobni a csipogómat egy végtelen alagútba, ahol nem hallom meg, ha jelez. De mivel, ez lehetetlennek bizonyult, ezért kénytelen voltam beérni avval a csekélyke négy órával, amit az irodámban lévő kanapén töltöttem.

A folyosó végéhez ballagtam, Dr.Styles irodájához. Pár méterrel az ajtótól, különös hangokat hallottam, de betudtam annak, hogy csak a betegek azok. Végül két kopogás után be akartam menni, de nem nyílott az ajtó. Egy női nyögést hallottam, mely Dr.Styles nevét képezték. Szemet forgattam, de el is vigyorodtam. Megmondtam.

Én tudtam, tudtam, hogy meg fogja kamatyolni a nővérkéket. És az első az már meg is van. Szép Styles, nagyon szép. Inkább letettem a kórlapot az ajtó elé, mintsem, hogy lássam a kipirult, csapzott arcát, ahogy próbál normálisan beszélni, de nem jönne neki össze.

Kezemet zsebre rejtettem, majd vissza ballagtam az irodámba.
Fáradtan dobtam le a fehér köpenyemet, az ajtót bezártam, és végig feküdtem a kanapén, magamra húzva egy pokrócot, s mély álomba merültem.

Kivételesen kopogásra ébredtem, ami csak nem akart abba maradni. Morogva dobtam le magamról a meleget adó pokrócot, és belebújtam papucsomba, majd kizártam az ajtót, és kinyitottam.