Minden közös percünkre emlékszem;
Talán soha nem lesz már több, érzem
Kimondva nem is olyan sok idő
Eltűntek mind, akár egy gyors szellő
Elveszett voltam s nagyon szomorú
Boldognak tűnő, de álmosolyú
És te a semmiből jöttél hozzám
Nem értem miért? Bárcsak tudhatnám!
Kérdezhetek, úgyis ugyanaz a válasz
S ha mégsem az, akkor meg csak ártasz
De én attól még kérdezni fogok!
Mitől hitted, hogy olyan jó vagyok?
Miért én tetszettem, miért nem más?
S mért te voltál nekem a megváltás?
Voltak barátaim, társaságom
De megfojtott a belső magányom
Melletted valóban boldog voltam
Örökké tart majd mindez - gondoltam
De most, túl két gyötrelmes hónapon,
Így, hogy már nem fáj annyira nagyon;
Már csak halványan mosolygok ezen
De a fájdalom ott van kéretlen...
Gyűlöltelek, de megbocsájtottam
Az egészen úgyse változtathattam!
Annyira nehéz nem emlékezni!
Nem... nem vagyok képes felejteni!
Mert én minden percünkre emlékszem;
Talán soha nem lesz már több, érzem...
