Csokiszív - Naruto

tizenötödik

Hinata később már nem emlékezett rá, hogyan keveredett el a gyengélkedőig. Arra sem, hogy a hosszú sírás után meddig szendereghetett abban az ágyban, ahol lassan már helyet bérelhetett volna a sok ott tartózkodás miatt. Egyetlen dolog zakatolt a fejében: „Végre, elmondta neki!". Arra számított, hogy onnantól kezdve minden madárfüttyös és napsugaras lesz, ám tévedett. Lelkét továbbra is kétség mardosta, és fájdalma nem tágított egy tapodtat sem.

- Ez lenne hát a szerelem? Egy állandó fájdalomgóc, amitől nem lehet megszabadulni? - gondolta keserűen, miközben fölült, és kinézett az ablakon. Egyedül volt a teremben, nem is számított másra. Sóhajtott, és tovább bámulta az ablakon túli, havas tájat.

Az ajtó lassan kinyílt, majd becsukódott. Naruto lépett be rajta gondterhelten ráncolt homlokkal.

- Hello! – üdvözölte zavartan hunyorogva. Teljes menetfelszerelésben tündökölt, az orrán egy kis fehér ragtapasz díszlett.

- M-Mi történt? – kérdezett rá a sebtapasz eredetére, amire egykedvű vállrándítás volt a válasz.

- Kis baleset az ájulásod közben! - Hinata halkan meglepődött, majd álmatagon figyelte, hogy a fiú közelebb lép hozzá, és leteszi az ágya végébe az ő kabátját és táskáját. - Elengednek, de ragaszkodnak hozzá, hogy hazakísérjelek. Szóval, ha már föl tudsz kelni... - Nem fejezte be a mondatot, mert belebambult Hinata haloványszín szemeibe, s megborzongott. Nem volt képes bármiféle érzelmet leolvasni az arcáról, a tekintetéről, a pillantásából. Meg is lepte, hogy meghallotta, amit mondott neki. Lassan az ágyról lecsusszanva próbálgatja a lány, hogy szédeleg-e még.

- Azt hiszem, rendben leszek! – közölte csöndesen. Válaszára Naruto némán felé nyújtotta a kabátját, és kinyitotta az ajtót. Mindkettejük fejében az előzmények képsorai peregtek, ám egyikük sem tudta, hogyan kellene tapintatosan felhozni a témát. Az időre bízták, hogy az majd megoldja helyettük a jelen problémáit.

Hinata belebújt az ágy végéből előhalászott cipellőjébe, s magára kanyarította a kabátját. Meglepetten vette tudomásul, hogy Naruto elvette a táskáját, hogy segítsen neki a cipekedésben és az ajtót is előzékenyen kinyitotta.

- Köszönöm! – nyugtázta bátortalan mosollyal a figyelmességét, s kilépett az ajtón. A folyosón szótlanul haladtak egymás mellett. A benti cipőket is némán cserélték le a hóban bandukolós, meleg, kinti surranókra. Együtt léptek ki a kapun, és indultak Hinata otthona felé.

- Sajnálom – nyögte ki pár percnyi hallgatás után a szőkeség, s újabb métereket tettek meg csöndben.

- Semmi baj! – mosolyodott el a lány. Naruto eddig szándékosan félrenézett, nem mert a lányra pillantani, nehogy szembesülnie kelljen azzal, hogy már hallani sem akar felőle. Nehezen fogta fel, hogy egész idő alatt azt hitte a lányról, hogy Sasukéba szerelmes. Idiótán érezte magát, hogy mindenki számára nyilvánvaló tény volt a lány valódi vonzalma és annak személye. Félrepillantott, s azonnal észrevette, hogy nem természetes a mosolya.

Szórakozottan bámulta a havat, ami a lábuk alatt ropogva adta meg magát a súlyuknak. Nem tudta, mivel oldhatna a feszült légkörön, így arra gondolt, megpróbálhatna megszabadulni a lelkét gyötrő szörnyecskéktől.

- Hülyét csináltam magamból az egész iskola előtt! – Zavart nevetéssel próbált enyhíteni a helyzet drámaiságán, ám Hinata szórakozottan bámult maga elé.

- Nem először – nyugtázta halkan és nyugodtan.

- Azt hittem, Sasuke rajongója vagy, mint a többi lány. - Hinata fölpillantott, és szemöldökét ráncolva sóhajtott egyet. Túl sokáig tartott, hogy idáig eljussanak, és ezekről beszélgessenek. Bosszús volt egy kicsit.