Ne tedd ezt velem!

Kezdjük a végén!

Jelen

Csend telepedett a házra, csak az hallatszik, ahogy az ujjaim a billentyűzeten járnak. Egyedül vagyok itthon, dolgozat tételeket írok a diákjaimnak. Próbálok kíméletes lenni, de ha azt akarom felmérni, hogy mennyi ragadt rájuk kilenc hónap alatt, keresztkérdéseket is fel kell tennem. Azok a kedvenceim. Akik csak bemagolják az anyagot, általában nem tudják a választ. Szeretem gondolkodásra késztetni a srácokat, nem az a lényeg, hogy szóról szóra, mint a Mi Atyánkat, leírják a mitózist, hanem az, hogy megértsék, hogy tudják mi miért történik. Talán az ő szemükben szemétségnek tűnik, hogy nincs doga keresztkérdés nélkül, de mi is lenne a világgal, ha a diákok szeretnék a tanárokat?

            Négy éve én is azokban a padokban ültem. Sosem gondoltam volna, hogy végül a tanári pályát választom. Inkább a laboratórium vonzott, de meggondoltam magam. Miért ne taníthatnék? Miért ne lehetnék én is példakép, ahogy nekem volt a világ legjobb biológia tanárnője. Mai napig visszhangzanak a fejemben a mondatok, amelyeket minden óra elején elismételt, amint belépett a terembe: „A mai nap egy új esély. Ne feledd, a kezedben van a jövőd. Két dolog van, amit soha nem vehetnek el tőled. Azt ami itt -mutatott a mellkasára- és ami itt van – kopogtatta meg a halántékát.". A többiek persze kigúnyolták, nem vették komolyan, nem jutott el az agyukig az üzenet.

Teljesen belemerülök a munkába, azt sem veszem észre, hogy a kedvesem hazaérkezett. Nagyjábol egy éve ismerem, de csak néhány hónapja költöztünk össze. Nagy lépés volt mindkettőnk számára.

A hátam mögé lopózik és megölel. Először egy kisebb sikoly hagyja el a számat, majd szétárad bennem a melegség. Megfordulok a székkel, és köszönésképp megcsókolom.

-          Hiányoztál, édes! – suttogja a fülembe, mire libabőrös leszek.

-          Te is nekem. Megijesztettél. – mondom, mire ajkait a számra tapasztja és megcsókol újra, és újra.

Ha ezzel akar kárpótolni, akkor felőlem ijesztgethet egész nap. A képernyőre tekint, és autómatikusan rázni kezdi a fejét, tudtam, hamarosan hangot ad a nemtetszésének.

-          Nem tetszenek a kérdések? – bököm oldalba játékosan.

-          Miért kínozod azokat a gyerekeket?

-          Mert gonosz vagyok.

Igen? Hmm.... Szeretem ha rossz vagy. – Harapott bele az alsó ajkába, mire fordult egyet velem a világ. Több mint fél éve együtt vagyunk, és még mindig ilyen hatással van rám... Annyira szeretem! De hadd kezdjem az elejéről, mert nem mindennapi a mi történetünk.

Sziasztok! Ez lenne az első rész, egy kis bevezető. Hamarosan megtudjátok, hogyan jutottunk el ehhez a kissé idillikus képhez. Tudom, nem sok derül ki belőle, annyit elárulhatok, hogy a tanárnőt, a főszereplőt Adélnak hívják.

U.i: Építő kritikát elfogadok, jöhet hideg-meleg!