Ne tedd ezt velem!

Epilógus 2/2

- Először is, szeretném ha tudnád, hogy ezzel nem akarom kihúzni magam a felelősség alól, eleve nem kellett volna elmennem, ez tény, tudom, nagyon elbasztam. Csak úgy gondoltam megérdemled, hogy tudd a teljes sztorit. Szóval először Rolihoz mentem, csak tisztázni akartam vele a dolgokat, hátha megérti és elfogadja, hogy nem akartam kicseszni vele, én csak... csak visszafordíthatatlanul, nagyon, teljesen beléd szerettem. De őt sem akartam elveszíteni. Nem igazán akart beszélni velem, de én akkor is elmondtam neki az én verziómat. Úgy tűnt, mintha kicsit megenyhült volna, azonban még nem bocsátott meg nekem. Úgy éreztem időre van szükségem, kikapcsoltam a telefont (ez volt az első nagy hülyeség, amit életem végéig bánni fogok), és hazamentem (ez a második), majd elmondtam a szüleimnek mindent rólunk (ez a harmadik). Apám természetesen elvesztette a fejét, ellentmondást nem tűrő hangon beparancsolt minket az autóba és iszonyú sebességgel útnak indultunk. A szabályokat sehol nem tartotta be, úgy vezetett mint egy őrült. Egy pszichiátriai intézet előtt megálltunk, kiráncigált az autóból és bevitt az épületbe. Beszélt néhány szót egy fehér köpenyes nővel, majd egész egyszerűen otthagyott. Anyának semmi beleszólása nem volt ebbe, igazából nem volt joga az akaratomon kívül beutalni, de gondolom ismerte valahonnan az orvost, aki elsimította a dolgokat. Elvettek minden személyes dolgot tőlem, levetkőztettek, rámadták a kórházi ruhát. Talán egy hónapig lehettem ott, nem igazán tudtam követni, naponta kínoztak és altattak, nem egyszer éreztem úgy, hogy itt a vég. Azonban mivel semmi javulást nem mutattam egy hónap után kiraktak az utcára. Semmi személyes cuccot nem kaptam vissza, telefon és pénz híján gyalog indultam haza. Semmit nem akartam, csak megölelni az anyukámat. - elcsuklott a hangja, tartott egy pici szünetet, míg letörölgette a könnyeit, majd folytatta - Nagyjából éjszakára otthon voltam, addig dörömböltem az ajtón míg végül kinyitották. Apám állt előttem, bűzlött az alkoholtól, szakadt, otthoni ruhában volt, cigi csüngött a szájából. Mikor realizálta, hogy én állok előtte nekem ugrott és azt kiabálta, hogy az én hibám az egész, hogy miattam... hogy én vagyok a hibás... én öltem meg. A szomszédok szedték le rólam, már mindenhonnan folyt a vérem. Kicsivel később megérkezett a mentő és a rendőrség is. Amíg a mentősök kivizsgáltak a rendőrség elfogta apámat. Kihallgatták a szomszédokat, majd engem is. Az egyik szomszédtól tudtam meg, hogy anya... Anya már nem él. - mondta ki és zokogni kezdtett. Automatikusan magamhoz szorítottam és vártam míg lenyugszik kicsit. Lassan folytatta - Amikor jöttek haza a pszichiátriáról apám elvesztette az uralmát az autó felett, egy árokba repültek. Ő kisebb sérülésekkel megúszta, anyát viszont nem tudták megmenteni.

- Annyira sajnálom Csenge, én...

- Csak hagyd, hogy befejezzem, amíg még el tudom mondani. Szóval kórházba szállítottak, bent tartottak néhány napra megfigyelésre. Mikor kiengedtek Roli jött értem, hazavitt magához és ápolt, míg teljesen fel nem épültem. Belenyugodott a dologba, azt mondta amíg mindketten boldogak vagyunk nincs ellenére a dolog, de akkor már tudtam, elkéstem. Néhány hétig ette a fejem minden nap, hogy kérjek tőled bocsánatot, hogy magyarázzam meg az egész helyzetet, de én nem akartalak felzaklatni, nem akartam kifogásokkal eléd állni, tudom, hogy hibáztam. Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked.

Egy ideig csak néztem rá, majd megöleltem.

- Sajnálom azt a pofot.

- Megérdemeltem.

- Nem, nem kellett volna, ne haragudj, én csak azt hittem...

- Tudom, és megértem ha nem akarsz többet látni.

- Szó sincs erről, örülök, hogy végül eljöttél, azt hittem hogy enyém a világ legnagyobb fájdalma, közben te ilyen dolgokat éltél át...

Lesütöttem a szemem, nagyon szégyelltem magam. Igaz, hogy hibázott, de nem kellett volna ezeken egyedül keresztül mennie, sőt sehogy sem kellett volna. Ismét ráemeltem a tekintetem, belenéztem a szemébe, majd mintha egyre közelebb és közelebb kerültünk volna egymáashoz. Az ajkaink szinte már súrolták egymást, mikor az agyam végül épp időben visszavonulót fújt.