Weapon

9. Villám

Az érzelmeim feszítették a lelkem.A történtek könnyed feldolgozása soha nem tartozott a képességeim közé, és ezek után sem fog.Azt kell tennem, amit eddig is, eltaposni minden érzékenységet és fájdalmat, teljesíteni a parancsokat és vakon követni a felettem állókat.

-Győzd le a Tél Katonáját!-szólalt meg a férfi halkan.Felé kaptam a pillantásom.Az arca a feszültség leghalványabb jelét sem mutatta, rideg szempárja sötét várakozástól csillogott.Belém hasított a félelem.A tüdőmből kiszorult a levegő és elszorult a torkom.

-Ő az aki a legutóbb...?-akartam kérdezni de a hangom elcsuklott.A férfi közömbös arccal bólintott.Egyáltalán nem érdekelte, hogy milyen tartózkodásaim vannak a katonával szemben. Ismét az elé a férfi elé dobnak, aki közel lökött a halálhoz.A sebeim szinte ismét fájni kezdtek, még csak a vele való küzdelem gondolatára is.Ellenkezni akartam, de ezt láttam egyetlen útnak.Így nyerhetek csak helyet a HYDRA keze alatt.Így szerezhetek csak megbecsülést.Elismernének, ha sikerülne felülkerekednem a katonán.Tudtam milyen elenyésző esélye van a győzelemnek, közel olyan, mint a létezésemnek volt.Mély levegőt vettem, egyébként sem lehetett más esélyem.Ha nem harcolok, a HYDRA-nak nem lenne szüksége rám, de én akarom hogy kelljek.

Reméltem, hogy soha nem kell visszatérnem abba a szobába, mégis ott álltam, a rácsok mögött, a csupasz kőfalak ölelésében.Már voltak ott páran a teremben, katonák és a tábornok.Meg egy öltönyös alak.A másodpercek csak fokozták az idegességem, a rettegésem.Készen álltam bizonyítani.A sebek gondolatát elhalványította a vágyam a megbecsülésre.

Megcsikordult a rács fémje, lassú várakoztató hanggal.A Tél Katonája bebújt a cella nyílásán.Nem hagytam, hogy ledermedjenek az idegeim, hogy gúzsba kössön a félelem.De mégis amikor a férfi rám emelte a tekintetét, szinte széttépett a rémület és a düh.Könnyebben szembeszállnék vele, hogyha nem lenne halálfélelmem valahányszor csak a szemembe néz.Gondosan bezárták a katona mögött az ajtó zárját.Az emberek körbeállták a cellát, minket figyelve a rácsok mögül.Nem tudtam a sötét és közömbös arcokat figyelni.A fejükben egyáltalán nem az a gondolat lebegett, amit ebben a pillanatban ismerni akartam.Nem azt képzelték el hogy milyen heves küzdelem tanúi lehetnek, hanem, hogy ismét végig nézhetik ahogy a harmadik ütés után vért köhögök a földön fekve.A lélegzetvételeim ismét reszelőssé váltak, alig észrevehetően remegtem, rázott az ideg.Küzdeni fogok.A katona felé rohantam, aki megvetve a lábait készült a fogadásomra.Az eszem nem értettemit csinálok.A férfi arca semmit nem tükrözött, egyenesen az embertelen szemeibe néztem.Szabadjára engedtem az indulataim és a férfire rontottam.Egyik ütésem küldtem a másik után, elkeseredetten próbálkozva.Könnyedén hárította mindegyiket.Közömbös volt, látszott rajta, hogy meg sem erőlteti magát.

Az öklöm az arccsontjába talált.Amint megéreztem a találatom, már húztam fel a lábam, hogy a gyomrába térdeljek.Sikeres mozdulatsor.Az adrenalin mindent feloldott, a düh pedig csak lökött előre.De muszáj volt szünetet tartanom.Gyorsan elléptem tőle, mielőtt közelebbről is megnézhettem volna a fém öklét.A férfi tekintete villámlott, a homlokába omló tincsei mögül.A képébe akartam mosolyogni, de az arcom semmit sem mutatott.Az övé viszont mindent elárult, alábecsült, én pedig kihasználtam ezt.Feldühítettem, és ez a gondolat gyorsan visszavett a reményeimből.Most ő kezdeményezett és tudtam, hogy nem sok esélyem van arra, hogy egynél több ütését kivédjem.Kicselezett és amíg ellöktem a karját, ő bevetette a fegyverét.A hideg fém ujjak a nyakam köré zárultak.Szinte körbeért a kezével.A falhoz nyomott, minden finomkodás nélkül.A kezem a fém karjára szorítottam.Felé rúgtam, de semmit sem értem vele.Feltolt a fal mentén.A talpam elszakadt a talajtól, a tüdőm pedig megfosztatott a levegőtől.Felhördültem.Nem láttam a szabadulás esélyét.A vállam és a lábaim remegtek.A szorítása, olyan erős volt, hogy a nyakam is eltörhette volna.Felnéztem a plafonra, a fények homályosabbnak és egyre sötétebbnek hatottak.Elbuktam, ismét.És lehet hogy ezúttal meg sem állítják a katonát.Azt adják amit megérdemlek, a halált.

Törés...

Felkaptam a kezeim és a katona csuklóira tapasztottam a tenyereim.Éreztem a bennem zajló tombolást, ismét, erősen.Elengedtem magam, mire a férfi felnyögve ugrott el tőlem.A földre érkeztem, igyekeztem talpra állni a fal mentén.Felemeltem a fejem, szembe találtam magam a katona zavart arcával.Lenézett a kezeire, az emberi csuklóján, halvány piros seb volt látható.Rám meredt.A szemeim még könnyeztek, a tüdőm, pedig szaggatottan küzdött a levegőért.A feszültség robbant a férfiban, felém indult.Felegyenesedtem és felé rántottam a kezem.Ok nélküli, ösztönös mozdulat volt.Védeni akartam magam, túl akartam élni.Nem adhattam fel, bizonyítanom kellett.

Az energia utat lelt magának és kiszabadult a tenyeremből.Egy villámcsóva ágazott ki belőlem.A termet bevilágító lámpák, kisebb robbanással adták meg magukat, amikor az energia remegve elkígyózott alattuk.De a célja, a célom nem azok voltak, a katonára pillantottam gyűlöletben fürdő tekintettel, a tincseim lágyan hullámzottak az arcom mellett.A férfi nem menekült el, nem is tehette volna.Egy másodperccel azután hogy kiszabadult belőlem az áram, a csóva a mellkasába mart.A katona görcsbe húzódva rángatózni kezdett, kivillantva összeszorított fogsorát.Nem tudott szabadulni, a fogságomba esett.És nem szándékoztam elengedni.Közeledni kezdtem felé, karom továbbra is felemelve tartottam.Élveztem.Bár ez nem látszott rajtam.A sötétségben kettőnk között táncoló villám, bocsájtott csak ki fényt, az áram fülsüketítő pattogásával.

-Elég!-szólt a tábornok a rácsok túloldaláról.Hallottam, de megtagadtam a parancsot.Nem szakítottam meg az áramot, a katona testét egyre közelebb sodorva a halálhoz.Kiadtam magamból a dühöt és a tombolást, és levezettem rajta.Én parancsolok, engem senki sem irányíthat.Megölöm ezt az embert és senki nem tudja megakadályozni.A katona szinte már ordított.Használnom kell a képességeim.Nem csak legyőzöm, de megölöm, elsöpröm a föld színéről.A HYDRA pedig felemel engem.

-Nem tudjuk leállítani.-kiabált egy katona az öltönyös alaknak.Vigyorogni akartam.A tábornok felemelte a kezét.Egy szerkezetet tartott a markában.Egyetlenegy gombnyomásába került és minden idegszálam felordított.A nyakamhoz kaptam a kezeim, tágra nyílt szemekkel.A hátam ívbe hajlott és összeestem.Ahogy a Tél Katonája is.A villámnak már nyoma sem volt.A sötétség teljesen bevonta a termet.

Sietős léptek zaja.A tábornok parancsai.

Később zseblámpák fénycsóvái pásztázzák körbe a termet.A katonát elviszik.A fény rám irányul, de a tábornok teste belép elé.Meredten néz le rám.

-Bizonyítottad a hűséged a HYDRA-nak.Be fog vetni téged a célja megvalósításában.-közölte miközben én még a földön hevertem, lesokkolva az előbbi fájdalomtól.Felsóhajtott, a hangja magányosan töltötte be az üres csendet.-De a parancsom megszegted.-mondta minden jellem nélkül.Felemelte a kezét, ujjai közt egy apró szerkezetet tartva.Ez a mozdulat valójában felesleges volt.Csak el akarta nyújtani a pillanatot.-Én nem kegyelmezek.-lehelte felém.Azok a szavak belém égtek.Nézte az arcom, hogy az ajkaim szólásra nyitom, hogy megakadályozzam őt.Esetleg egy könyörgéssel.Nem hagyta, hogy megszólaljak.Kétrét görnyedtem a gerincembe ható fájdalomtól.Tágra nyílt szemekkel meredtem a sötétségbe.A tábornok fél térdre ereszkedett mellém és a tekintetem kereste.Megszűnt a fájdalom de képtelen voltam megmozdulni.

-Sajnálom.-próbáltam megszólalni, de csak nyöszörögtem.Nem akartam többet ellenszegülni, nem akartam újra érezni a fájdalmat.Hiszek a HYDRA-ban, így részem lesz a diadalban.Bízok benne, az ítéleteiben és a tábornokban.A férfi nem válaszolt, otthagyott a földön.Nem tudtam eldönteni, hogy a fények világítanak kevésbé vagy én kezdem elveszteni az eszméletem.Egy katona vett fel a karjaiba és indult el velem, ki a rácsok mögül.Elengedtem magam, a fejem hátra csuklott, a hajam leomlott és hagytam hogy elvigyenek, szinte eszméletlenül.