Weapon

14. Küldetés

Ezelőtt sok betegségben szenvedhettem.Úgy éreztem kigyógyultam valamennyiből.Lelki roncs voltam.Újjászülettem, egy eldugott sokoviai erőd cellájának poros padlóján.

Megszabadultam minden aggasztó gondolattól, felszabadultnak éreztem magam.Napok teltek el, amik emlékek nélkül tűntek el a múltban.A küldetés nem okozott bennem semennyi félelmet sem.Akkor sem, amikor már a jet ülésébe voltam beszíjazva, két idegen katonával.Tisztában voltam a feladatommal és bíztam magamban.Nem volt nálam fegyver, csak a tulajdon testem, és a tudás, amit a tábornok töltött a fejembe.Csak az ő szavai visszhangzottak, a róla szövődő gondolatok felett.Órák teltek el, és én mozdulatlanul ültem, magam elé meredve.
-Szikra, a kidobóponton vagyunk.-közölte egy katona a belépésem pillanatát.A levegőben voltunk.Több száz méterrel a talaj felett.Kicsatoltam a szíjat és kiszálltam az ülésből.A maszkom felhúztam.Az egész arcom elfedte, a szemeimet is plexik védték.A jet végébe indultam.A gép fedélzetének ajtaja nyílni kezdett.Egyet léptem előre és elegánsan kihullottam a gépből.A talpam elszakadt a jet szilárdságot nyújtó szerkezetétől és már zuhantam.A szél végigsimított a zuhanó testemen.Alig kaptam levegőt, de a szívem százezerrel pörgött.Összehúztam a szemeim, a könnyeim érkezésére.A föld arccal lefelé vonzott magához.Még soha nem éreztem ilyet, leírhatatlanvolt, minden kapcsolat nélkül zuhanni a semmiben a biztos halál felé.Nyugodt voltam, a nirmális emberekkel ellentétben.A felhők szétoszlottak előttem és akkor láttam meg először.Az emberiséget.A földet bevonta a nyomuk.Az ég felé meredező felhőkarcolók, ameddig a szem ellát.Gigantikus látvány volt.Egy ekkora helyen annyi élet létezik, amennyiről tudomásom sem volt.Elképzelhetetlen volt számomra ennyi lény külön vágyakkal, célokkal érzésekkel, egy helyen.Letaglózóbb volt mint a zuhanás érzete, mégsem nem tudtam foglalkozni vele.Már nem.Pedig egy ember világszemléletét, aki eddig szinte nem járt a inkubátorán kívül sehol, egy ilyen ráismerés teljes fel tudja forgatni.Az épületek hirtelen öleltek körbe.Én pedig minden lassulás nélkül közeledtem a talajhoz.Ha elvétek valamit, elég egy apró hiba, szörnyethalok.És ez volt az a gondolat, ami kőszilárdan testesítette meg a magabiztosságot bennem.Hinnem kellett magamban.Kiszúrtam a villanyvezetékeket amik keresztülhálózták az utakat.A kezeim magam elé nyújtottam, megéreztem az energia vonzását.A drótok felém hajoltak.Megpróbáltam visszatartani magam attól a biztosan halálos becsapódástól.A kábelek, amint alájuk értem, ismét megfeszültek.Úgy érkeztem a betonra mint egy lassan fékező meteorit, egy pehelykönnyű becsapódással.Óvatosan leraktam a lábaim és megálltam biztosan a talajon.A sugárút közepén.A város hangja beborított.Számomra monoton üvöltés volt az egész, annak ellenére hogy ez a szimfónia annyi apró zajból állt.Az autók hirtelen lefékeztek körülöttem.Körbefordultam a tengelyem körül, és szétpillantottam az úton.Rántottam egyet a karjaimon mire a vezetékek elszakadtak.Szikrázva, ernyedten hullottak le az útra.Egy teljes városrész áram nélkül maradt.Az egyik autós kihajolt a kocsijából és ordibálni kezdett.Nem figyeltem rá.A cél irányába fordultam.Mintha ott sem lennének.Nem érdekeltek, a küldetés szempontjából csak akadálynak kellettek.A sugárút lebénult, a közlekedési lámpák kihunytak.Úgy tűnt mintha az őrület mindenkin elurakodott volna.Csak miattam.

Egy kamion volt a célpont ezúttal.Nem tudott mozdulni, az autóktól körülötte.Másoknak egy egyszerű teherszállítónak tűnhetett, de én tudtam mit rejt.Elhaladtam az autók között.A jármű rakodóterének elektromos zárjára fektettem a kezem.A szerkezett sípolni kezdett, de csak addig amíg az áramkörben tudta magát.Egy pillanattal később már a betonon szikrázott, tönkretett elektromos rendszerrel.Kissé nehézkésen de fellöktem az ajtót és a raktérbe tápászkodtam.Két oldalt a falra szerelt tárolókon, adathordozók pihentek felszámozva.Gyorsan az övem tokjába mélyesztettem a küldetésem jelentő elemet.Nem érdekelt mi van rajta, csak az amit kapok érte.