my fairy || woochan

|hét|

[bang byungchan]

bang chan mindig boldog. bármi rossz is történjen vele ő csak mosolyog és mosolyog, szüntelenül árad belőle a jókedv, a vidámság, az élet. rettenetesen aggódó, mindenkivel törődik, mindenkire vigyázni akar, mindenkit aki a közelében van boldognak akar látni. bár az ő közelében az ember egyszerűen nem tud szomorú lenni. reggelente, amikor már kitudja hány napja van fent, hatalmas mosollyal az arcán várja öccsét, akinek már készített reggelit, és a suliba is csinált neki szendvicset. nem is olyan kicsi testvére, yedam imádja bátyját aki a világ ( talán de, igazából biztos, hogy) egyetlen olyan sráca aki képes ezt megtenni fiútestvéréért. miután öccse jól lakott chan elszállítja őt az iskolába, aztán hazamegy, kitakarít, elmosogat, felmos, kimossa a szennyest és főz. amikor ezekkel végez, azonkapja magát, hogy testvére már végzett, így lohol is a kocsihoz, hogy odaérjen a másik iskolája elé. amint felvette öccsét, hazamennek és leülnek enni. a kései ebéd, vagy korai vacsora után segít yedamnak leckét írni, elmegy zuhanyozni és készül a munkájára. minden hétköznap éjszakai műszakban dolgozik, este kilenctől hajnal négyig egy közeli kis éjjel-nappaliban. nem sokan térnek be a sarki kisboltba az olyan kései időkben, de arra az egynéhány emberre aki mégis véletlenül betéved rámosolyog. elbeszélget velük, kedvesen megtudakolja, hogy munkába mennek, vagy esetleg onnan jönnek. további szép éjszakát/reggelt kíván nekik, aztán mikor hazamegy kezd mindent előröl. et a mindennapi rutin a bang rezidencián. chan kedd reggel is kivasalatlan hajjal, félig pizsamában-félig utcai ruhában rohangál fel s alá. késésben vannak, nagyon is, ráadásul ma állásinterjúja is lesz; egy nappali munkára vágyik, hogy éjszaka testvérével lehessen.
—yedam, kész vagy már?—ordítja hangosan testvére szobájának irányába miközben lecseréli az alvásra használt pólót, egy a fekete farmerhoz illő világoskék ingre.
—mHhmHm—hallatszódik a felettéb intelligens válasz mire az idősebb bang fiú feltrappol a lépcsőn, hogy megnézze mit csinál a fiatalabb. yedam épp fogat mos, már fel van öltözve, fekete tapadós szagatott farmert és bátyja egyik kapucnis pulcsiját viseli a szokásos nike cipőjével. chan egy pillanatra elmereng. mikor nőtt fel kisöccse ennyire? gondolkodásából egy hatalmas köpés rántja vissza, aztán yedam a szobájához tartozó fürdőjének az ajtajából elhajítja az eddig használt eszközt a nagyjából négy méterre lévő íróasztalához. chan elmosolyodik, yedam hasonlít rá valamiben, hisz ő maga is ilyen gyönyörű mozdulattal dobja a fakanalakat a mosatlan edényekhez. yedam felkapja a táskáját, az idősebb a kocsikulcsot, iratait,
pénztárcáját és még egy adag alaptalan jókedvet. az iskolához érve már távolról látják a nekik integető jeongint, aki, gyorsan kezd kocsijuk felé futni.
—miújság kölyök?—kérdezi kedvesen az ablakot lehúzva az ausztrál. yedam kiszáll, megöleli jeongint de nem mozdulnak.
—semmi—ránt vállat kedvtelenül a mindig vidám, kiabáló fiú. chan szemei azonnal megtelnek aggodalommal és már rá is kérdezne amikor a kisebb kifakad.—woojin hyung elutazott—ismeri be szomorúan.
—oh—lepődik meg az ausztrál. woojin. a nagyon édes fiú az állatkertes napról—biztos nemsokára visszajön. legyen szép napotok! délután jövök!—kiált vissza a már elindult járműből.
gondolatai az előbb emlegetett fiú felé kezdenek terelődni. kim woojin akivel szombaton találkozott először mégis azóta ki se tudja verni a fejéből. lehetetlenül fényes barna haj, gyönyörűen csillogó szemek, édes mosoly, eszméletlenül puha bőr és a világ legelbűvölőbb kacaja. és ott van még a pirulása. chan mostmár el sem tud képzelni lélegzetelállítóbb látványt a piruló woojinnál. miközben ezeken gondolkodott természetesen odafigyelt az útra is mert channak mindig mindenre és mindenkire vigyáznia kell.  a remélhetőleg új munkahelyéhez érve óvatosan leparkolt az egyik ingyenes parkolóhelyre és jobban megnézte magának az épületet. vörös téglafal, hatalmas üvegablakok, és nagy cserepes növények a bejárat mindkét oldalán, az épület tetején pedig hatalmas, sárga leddel kivilágított betűk melyek az; Il Forno nevet hirdetik. byungchan a nadrágjába törli kissé nyirkos tenyereit majd belöki a szintén üvegből készült ajtókat. a hely belül is nagyon barátságos, mindenhol barna kerekasztalok négy darab székkel, a fal bézsvörös színű, a falakon gyönyörű leginkább naplementéket megjelenítő képek, bal oldalt egy folyosó valószínűleg a mosdókhoz vezet, a jobb sarokban pedig egy zenegép melyből valami kellemes olasz muzsika szól. chan a pulthoz sétált mely mögött egy szélesen mosolygó fiú, névtáblája szerint taeil áll.
—üdv az il fornoban—köszönti kedvesen az ausztrál fiút—mivel szolgálhatok?—kérdi. a bang fiú kínosan elmoslyodik majd nagy nehezen szólásra nyitja száját.
—én igazából a munka miatt jöttem—nyögi ki. taeil arca felragyog és egy bólintás után elfordul, fejét bedugja az eddig mögötte elhelyezkedő vörös kétszárnyú ajtón.
—FŐNÖK!—ordítja.—hozzád jöttek!—teszi hozzá valamivel csendesebben mely közben hátrébb araszol. az ott dolgozó fiú előtt feltűnik egy magas, fekete nagyjából negyvenes férfi. elhívja magával chant az irodába és ott leülteti a sima vajszín fotelba.
—szóval bang chan—biccent a férfi.—mintmár tudod jung yoosun vagyok a pizzéria vezetője. az előző héten sajnos meg kellett válnunk az eddigi futárunktól. mivel az önéletrajzodban az volt dokumentálva, hogy van jogosítványod és tapasztalatod a környezetet illetően ezért úgy gondolom fel is vennélek.—magyarázta a férfi. chanon eluralkodott az öröm, végre lesz munkája, igazi munkája, nem kell mindennap kényszeresen takarítania és nem kell halálra unnia magát ha már végzett. általában, ha a ház patyolat tiszta és csak főznie kell marad egy két szabad órája melyben nem tudja mit tegyen. arra, hogy esetleg lepihenjen gondolni sem mer, nem akar, mert még amúgy is annyi mindent kell csinálnia, még amúgy sem fáradt annyira. miután a fiú és új főnöke elbeszélgetnek a műszak idejéről, a jövendőbeli fizetésről és a szabályokról melyek közül a legfontosabb az, hogy kiszállítás közben soha ne késsen, mindent megköszönve elhagyja új munkahelyét. még van ideje yedamért mennie, elmehet bevásárolni és még nyugodtan meg is főzhet otthon. kitolat a parkolóból, elvezet a közeli boltig, bevásárol, vesz yedamnak a kedvenc gumicukrából aztán folytatja az útját haza. otthon kipakol, átveszi ingjét egy egyszerű fekete pólóra és nekiáll főzni. ttaeboki. előkészíti a hozzávalókat, felrakja a vizet forrni. egy órás főzés után lekapcsolja a gázt az elkészült étel alatt, szemeivel a konyhaajtó fölé függesztett órát keresi. még van húsz perce elindulni yedamért. felcsoszog a szobájába, rend van, yedaméba, abban is, megnézi a ház minden helyiségét, de mindenhol rend uralkodik, ennek látványára chan szemei égni kezdenek, aludni kéne, ó de mennyire. csak nem akar, nincs kedve hozzá, nem tud. a fürdőszobába sétál, többször is megdörzsöli arcát a csapból folyó jéghideg vízzel, de hiába. ha a hirtelen jött álmossága el is múlik az imsomniája nem. felpillant a tükörbe, szemei alatt halvány karikák húzódnak (az alapozó csodákra képes) fényes szürke haja mintha kezdene lenőni. fel kell majd hívnia hyunjint ezügyben. elszakítja tekintetét a tükörről, dúdolni kezd egy twice dalt, a nappaliba érve bekapcsolja a tévét, és az épp következő zenére táncol. hirtelen megszólal az ébresztője, ezzel kettévágva a pillanatot. indulnia kell yedamért, meg talán jeonginért, igazán áthívhatná és akkor bemehetne a boltba nassolnivalókért ha már azt elfelejtette délelőtt. kisiet a bejárati ajtón, duplára zárja, de azért többször is visszafordul megnézni, hogy nem maradt-e nyitva. a kocsiba beszállva hatalmas mosollyal az arcán kutat a névjegyei között, felhívja jeongint, akinek még nem csengettek ki az utolsó órájáról, mégis felveszi. chan megkérdezi, hogy nincs-e kedve átmenni hozzájuk, vagy esetleg ott aludni ma éjszaka. hisz mostmár ez yedam utolsó éjszakája chan nélkül. a középiskolás fiú izgatottan kiabál vele, százszor is igent mond és reméli, hogy lesz kaja. bang chan felnevet és kinyomja a hívást miután elköszön a fiatal fiútól. még van három perc a kicsöngőig, leparkol egy jól látható helyre, szemei a diákseregen cikáznak. sokan vannak, nagyon sokan és nem látja meg közöttük jeongin középmagas, vékony vagy yedam hasonló magasságú izmos valóját. elneveti magát, ahogy kicsapódik az ajtó és öccse szalad ki rajta jeonginnal a hátán. a kocsihoz érnek, nevetnek beszállnak és aranyosan tudakolják meg chantól, hogy hogy van. a legidősebb elmosolyodik rajtuk, szemei kis vonnalá szűkülnek, amit a fiatalabbak annyira szeretnek benne.
—milyen volt a suli, kölykök?—kérdezi, miközben gyújtást ad az ezüstszürke nissanra. a két srác egymás szavába vágva kezd el mesélni; dögunalmas matekóráról, borzasztó menzakajáról, történelem kettesről, az iskola piszkos fekete-fehér kockás csempéjéről, idegesítő osztálytársakról, véget nem érni akaró tanulásról. bang chan egyetértőren bólogat, ő is átélte már ezt, sőt az egyetemet is ami nem sokkal jobb a középiskolánál.
—és milyen volt az állásinterjúd, hyung?—érdeklődik yedam.
—felvettek szóval mostantól, nem leszel este egyedül—vigyorog bátyja—viszont délután haza kell sétálnod mert tízig dolgozom—teszi hozzá. yedamot nem érdekli a sétálás, sem az, hogy mingyárt ősz és meg fog fagyni reggelente, az egyetlen ami foglalkoztatja az az, hogy mostantól este otthon lesz chan, nézhetnek filmet vagy valami sorozatot és együtt tölthetik azt az időt.
—ez szuper hyung!—kiált fel izgatottan a legfiatalabb. mindannyian bemennek a boltba, a két növésben lévő fiú szinte szétszedi az üzletet, kiabálnak és rohangálnak a sorok között. vesznek chipseket, csokikat, yedamnak gumicukrokat, pokyt, mochit, különböző instant rameneket sajtos golyócskákat és biztos a fél boltot felvásárolnák még, ha a legidősebb nem szólna rájuk, hogy elég lesz. chan legnagyobb örömére csak három szatyorral térnek ki az üzletből, hogy folytathassák útjukat a legfiatalabb és legidősebb lakásáig. a kedves kis emeletes-kertes házhoz érve a két fiatalabb azonnal kippatant és berohant, ezzel chanra hagyva a szatyrok cipelését. az iskolások a nappaliban lévő dohányzóasztalnál foglaltak helyet és tanulást színlelve erősen szuggerálták az előttük heverő könyveket és füzeteket. bang chan csak széles vigyorra húzta ajkait, ezzel láthatóvá téve édes kis gödröcskéit s közben megforgatta szemeit a fiúk átláthatóságán.
—nem vagytok éhesek? vagy szomjasak?—kérdezte a sunyin felé pillogó srácokat, akik mintha csak erre vártak volna azonnal felpattantak helyükről heves fejrázások közepette. chan megterített hármójuk számára, szedett a még gőzőlgő és mennyei illatú ételből. azonnal enni kezdtek, yedam és jeongin nem győzték dicsérni hyungjukat, hogy megint isteni lett amit készített. amikor befejezték az étkezést, chan elmosogatott, yedamék kerestek valami nézhető filmet, amit megnézhetnek channal, mielőtt elmegy az utolsó éjszakai műszakjára. miután chan végzett, átsétált a fiatalabbakhoz a nappaliba akik már a kanapén ültek. a dohányzó asztalról eltűntek a tankönyvek és füzetek, helyüket felváltotta a rengeteg nassolnivaló.
—találtatok valami nézhetőt?—huppant le az ülőalkalmatosságra byungchan.
—aha—bólintott izgatottan yedam és jeongin szinkronban—horror—jelentették be lelkesen melytől channak egészen homloka közepéig szaladtak jól ívelt szemöldökei.
—biztos, hogy nem!—vágta rá azonnal—nem fogok veletek itt maradni, ráadásul mindketten beszariak vagytok. nem nézünk horrort—ellenkezett.
—hé ez sértő! még, hogy én beszari—húzta fel orrát sértődést tettetve jeongin.
—ne szórakozzatok velem. legutóbb amikor horrorfilm estet tartottunk, én, hyunjin meg minho kísértünk ki titeket még a vécére is! nem lesz horror film és kész—jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon chan.
—ne csináld már bátyó! még világos van, meg amúgy is jeongin itt alszik, úgyhogy ketten leszünk. kérlek, kérlek, kérlek—kezdett aegyozni a legfiatalabb. chan hatalmasat sóhajtott, gondolatban előre megbánta amit most tesz, azaz, hogy rábólint a fiúk ötletére. yedamék boldogan kiáltottak fel és összepacsiztak. megnézték a lehető összes csatornát, de semmi olyat nem találtak mely kielégítette volna vágyaikat, így chan laptopján kezdtek keresni valamit. rövid veszekedés után az Apáca mellett döntöttek melyet azonnal el is indítottak. chan nyugodtan rágcsált egy zacskó chipset, őt egyáltalán nem rémítette meg a képernyőn játszodó jelenet, ellenben a két fiatalabbal akik remegve bújtak össze és azoknál a részeknél, melyek alatt ijesztő volt az aláfestő zene, tenyereik mögül kukucskáltak ki. félelmükben enni is alig mertek, pedig elmondásuk szerint egymás után a kaja volt legfontosabb számukra. a film felénél az iskolások közelebb araszoltak hyungukhoz, kinek szemet szúrt az egyre csökkenő tér közöttük. fejcsóválva figyelte a jelenetet és magában feljegyezte, "hogy én megmondtam". a film végére a fiatal barátok rendesen hozzábújtak a legidősebbhez és rémült tekintettel pillogtak mindenfele. chan kinézett az ablakon, már besötétedett, fél hat van, még van nagyjából két órája elindulni, így nyugodtan ül tovább, elszórakozva a megrémült fiúkon.
—én megmondtam!—fordul az egymást szorosan átölelő pároshoz.
—m-mi nem is félünk! csak egy kicsit megijedtünk—kezdi jeongin akadozva. bang chan hitetlenül felnevet és inkább elviszi a kiürült zacskókat a szemetesbe. visszasétál a nappaliba, jeongin és yedam úgyanúgy ülnek, mozdulatlanul, lehet még levegőt se vettek.
—najó elég ebből a holtsápadt fejből—akad ki—ti akartatok annyira horrort nézni, viseljétek el a következményeit. jézusom ha most ez van, mi lesz ha elmegyek?—motyogja magának az ausztrál. az öccse és legjobb barátja némileg összeszedik magukat, elválnak egymástól és egyszerre nyúlnak, egy-egy tál nasiért, majd csendben enni kezdenek. chan felsétál és a vendégszobában használt ágyneműket átviszi öccse szobájába, ugyanis tudja, hogy úgyis egymás mellett alszanak jeonginnal. miután ledobta a takarót és párnákat az ágyra elhagyja a szobát és átcsoszog a szobájába. hiányoznak neki a fiúk. hiányzik neki jisung őrültsége, minho furcsa szokása; amikoris a legképtelenebb hekyzetekben képes benyögni a legképtelenebb dolgokat, és hyunjin állandó áradozása a kutyájáról kkamiról, vagy csak az, hogy együtt legyenek, nevessenek, beszélgessenek. igaz, hogy még csak két napja nélkülözi legjobb barátait, de akkor is. mégis ami talán minho szokásánál is furcsább, az, hogy hiányzik neki a szombaton megismert felix kiabálása és állandó izgatottsága, changbin egykedvű tekintete, ami valahogy mégis sugároz életet, seungmin vidámsága és woojin elbűvölő személyisége. nem szeret sokat ilyenekről gondolkodni, hisz eddig akárhányszor gondolt eddig woojinra, abból valahogy végtelen percekig tartó éber álmodozás lett. tagadhatatlanul megtetszett neki a kim vezetéknevű, nála idősebb fiú és igazából nem tudja eldönteni mit tegyen. most is csak fekszik az ágyon, bámulja a plafont és gondolkozik, mert szereti ezt csinálni, elmélázik, újra maga elé képzeli a fiú fényes, hófehér bőrét, cseresznyeszín, szívalakú száját, barna, csillogó íriszeit, dús, fénylő haját. azonnal mosoly kúszik arcára, nem érzékel semmit, mindene kikapcsol és teljeséggel a fiúra koncentrál.
—hyung, hyung, hyung—férkőzik be elméje közé a hang. ez jeongin. vagy yedam. vagy mindkettő egyszerre.
—igen?—tornázza ülő helyzetbe magát.
—csak izé szólni akartunk, hogy fél nyolc van és általában ilyenkor mész zuhanyozni—csoszogott beljebb öccse kinek hátán ott virított a kismajomként csimpaszkodó jeongin.
—köszi!—pattant fel az ágyról, hogy összeborzolja mindkét fiú haját. szekrényéből kikap egy fekete, szagatott farmert, egy fekete pólót és egy szürke túlsizeolt pulóvert. a fürdőszobában felfrissül, gyorsan felöltözik, hajat szárít és még ki is vasalja a rakoncátlan fürtjeit. ez a művelet egy órába telt neki, leszalad a lépcsőn, az asztalról lekap egy gumicukrot, nyom egy-egy puszit a mesét néző fiúk homlokaira és egy "elmentem" felkiáltás után elhagyja a házat. bezárja kívülről, de ahogy végez kattan a belső kettő biztonsági zár is, és felkapcsolódnak a lámpák a ház különböző területein. fejcsóválva rohan a kocsiáig, hisz eléggé lehűlt már a levegő, chan meg is borzong a jéghatású szél simogatására. szinte senki nincs az úton, bang chan autója magányosan halad a szokásos útvonalon egészen a non stopig. leparkol oda ahova szokott, amit már az övének nyilvánítottak, kipattan a kocsiból és beszalad az apró helyiségbe. a lány aki ilyenkor szokott végezni, bomi, szomorúan rámosolyog és kitárja karjait, hogy szorosan megölelje. az ausztrál fiú felnevet, átöleli a válláig érő lányt. bomi szipogni kezd, nem akarja, hogy a fiú, aki vidámságot, fényt, költöztett a boltba, itthagyja ezt a helyet.
—el sem hiszem, hogy ez az utolsó éjszakád itt—motyogja a barna hajú lány miközben elválik haverjától.
—pedig de. furcsa lesz—vigyorog az ausztrál.
—tuti. bocsi chan, de nekem most mennem kell. tudod vár a barátom otthon—motyogja elpirulva majd még egy gyors ölelés után a vidám mosolyú lány elhagyja a boltot. chan utoljára besétál a pult mögé, utoljára beüti személyes kódját a pénztárgépbe és utoljára mosolyog napfény szerűen a kései vásárlókra. az első szokásos vásárló, egy harmincas éveiben járó férfi pontosan tíz óra után tizenhat perccel lép be. mindig vásárol tejet, valami sütit a kislányának, csokit a feleségének, általában vesz mosogatószert meg kenyeret. fizetésnél mindig kellemesen elbeszélgetnek, hogy a férfinak milyen napja volt, chan kérdez a kislányáról is, és az ausztrál fiú kedvessége miatt a férfi jó sok borravalót hagy neki. aztán jönnek a szokásos kései vevők, egymás után fél tizenegy, fél tizenkettő, éjfél, hajnal egy, háromnegyed három, három tizenkilenc és chan azon kapja magát, hogy nemsokára végez. a munkaideje lejárta előtt tíz perccel betoppan a főnök, és kicsit szomorúan elbúcsúzik kedvenc és állandó éjszakai beosztottjától. köszönetképpen egy kis duplapénzt ad az ausztrálnak aztán kikíséri és az ajtó küszöbén állva nézi ahogy bang chan elhajt. óvatosan és lassan vezet, hiába nem jár egy lélek se ilyenkor az utakon ő vigyáz, most jelenleg magára. az utcájukba bekanyarodva hirtelen elkapja valami furcsa érzés. mielőtt elindult volna dolgozni horrort néztek és nem hívták fel chant az éjjel közepén, hogy félnek. leparkol a házuk előtt, sietősen kiugrik a kocsiból. nem kerüli el figyelmét, hogy az ablakokon látni, hogy a konyhában, nappaliban és még az emeleten is ég minden lámpa. berohan az ajtón és megpillantja a kanapén egymás mellett gubbasztó, kialvatlan, fáradt és karikás szemű fiúkat egy baseball ütőt és serpenyőt szorongatva. hirtelen ledermed, levegővétel nélkül néz a párosra és az életét rá merné tenni, hogy egész éjszaka ott ültek, mert mozdulni is alig mertek.
—jézusom, fiúk—sóhajt fel chan.
—hyung?—kapja fejét bágyadtan felé jeongin. látszik, hogy az arca felderül és biztos fel is pattana a kanapéról ha lenne benne annyi energia.
—chan..chan..chan.—nyöszörgi yedam—soha többé. soha nem nézünk ilyeneket—gyengíti szorítását a serpenyő élén. a legidősebb idegesen trappol a kanapéhoz, elveszi a fiúktól a védekezésre alkalmas eszközöket és mindkét fiút felsegíti yedam szobájába.
—ma nem mentek iskolába. feküdjetek le, pihenjétek ki magatokat és majd délután elbeszélgetünk a dolgokról—adja ki chan az utasításokat. mindkét fiút alaposan betakarja majd lecsoszog a nappaliba és leül filmet nézni, mert így hajnali öt tájékán jobb dolga amúgy sincs.