Karácsonyi románc... vagy mégse? (befejezett)

1. fejezet

Bernard az sms-t nézte a telefonján, amit Norman küldött. Furcsállotta, honnan tudja egyáltalán a számát, hiszen bátyja, Charles megtiltotta, hogy bármilyen kapcsolatba kerüljenek vele.

Norman volt testvére középső gyermeke. Akkor született, mikor ő felvállalta másságát, és bátyja azonnal kitagadta. Nem értette az egészet, vagyis igen, értette. Féltette a saját gyermekeit tőle, de akkor is. Tizennyolc volt, mikor Charles kidobta a házukból, és azóta se látta őket személyesen. Csupán April, bátyja felesége, írt néha egy-egy e-mailt, hogy hogy vannak a gyerekek, akik azóta felnőttek. Már a legkisebb, Anne is, tizenhat éves. El se akarta hinni. Tizennyolc év szinte elsuhant mellette.

„Találkoznom kell veled." – állt az sms-ben. – „Holnap délután négykor a Margaret étteremben. Norman"

Nem értette. Normannel sosem beszélt, sose látta, csak a facebookon, és néhány képről, amit April küldött át neki. Szerette őt, mintha a második anyja lett volna. Tizenkettő volt, mikor a szülei meghaltak, Charles pedig huszonnégy. Bátyja akkor már házas volt, és a temetés után pár héttel megszületett az első fia, Wayne. Nehéz időszak volt így is számukra, de befogadták őt, hiszen nem lakhatott egyedül a szüleik házában. Charles úgy viselkedett, mint egy felelősségteljes báty. Habár a nagy korkülönbség ellenére sosem voltak igazán egy hullámhosszon, de mégiscsak testvérek voltak, és a testvérek vigyáznak egymásra, míg meg nem tudják, hogy a másik meleg – fintorgott.

A reakciójára számított, de titokban azért remélte, hogy elfogadja őt. Átléptek a 21. századba, és a melegek már nem is voltak annyira mások. Tudtak róluk az emberek, de bátyja örökölte apjuk konzervatívságát. Mielőtt színt vallott, látta néhány jelből, hogy nehéz dolga lesz, de nem akart tovább titkolózni. Aprilnek mondta el először, két héttel a nagy eset előtt. Nagyon megértő volt vele, akár egy szerető nővér. Biztosította, hogy mellette fog állni, de amikor robbantotta a bombát, nem tehetett érte semmit, Charles dühbe gurult, és kiebrudalta. Ő pedig visszaköltözött szüleik házába. Később tudta csak meg, hogy aznap este April rosszul lett, és a kórházban úgy vélték az orvosok, muszáj a világra hozniuk Normant. Egy darabig emésztette magát, hogy ez miatta történt, hogy ő tehet a koraszülésről, de April megnyugtatta, hogy nem tehet semmiről. Ő persze ezt sose hitte el.

Normannek szerencsére semmi baja nem esett. Császármetszéssel világra hozták, pici volt és törékeny, de egészséges, mint a makk. És a tizennyolc év alatt, magas, nyúlánk fiú lett belőle.

Bernard kíváncsi volt, mit akarhat tőle. Sose beszéltek, pedig de szerette volna látni, ahogy felnőnek. Waynere még emlékezett. Ahogy hazahozták a kórházból, az átsírt éjszakák, aztán egyre nagyobb lett. Az első szava is az volt, hogy „bönö", utalva Bernardra. Ő pedig imádta. Szüleit elveszítette, de kapott valaki mást, akinek szüksége volt az ő védelmére. Wayne-re úgy tekintett, mintha a kisöccse lett volna, akire mindig is vágyott. Több értelme lett volna, ha ő keresi meg, de nem, Norman volt az.

– Rendben – döntötte el, elmegy abba az étterembe. A naptárra sandított, ami az éjjeliszekrényén állt, s nagyot sóhajtott. Oké, másnap szenteste, talán mégse ez a legjobb időpont a találkozóra. De a kíváncsiság nem hagyta nyugodni, és a vágy, hogy láthassa unokaöccsét.

*

Arnold kómásan kelt ki az ágyból. Megnézte az órát. Délután négyre járt az idő. Elfintorodott. Egy kicsit hosszúra nyúlt az előző éjszaka. Feje kóválygott, gyomra kavargott, talán nem kellett volna annyit innia. De muszáj volt. Csak így tudta elengedni magát, csak így tudott felejteni. Ő pedig nem vágyott jobban semmire, csak a felejtésre.