Karácsonyi románc... vagy mégse? (befejezett)

3. fejezet

Másnap Bernard az ablakhoz ült olvasni. Folyton kitekintgetett az udvarra, hátha látja a fiút jönni, így nem haladt az egyik oldalról a másikra. Délben sóhajtva csukta be a könyvet. Épp nekiállt ebédelni, mikor valaki csengetett. Rohant az ajtóhoz, s szinte feltépte, ám csak Stella állt ott, s felemelt egy szatyrot.

– Meglepetés! – mosolygott. Bernard nagyot sóhajtott, amire a nő is felfigyelt. – Na jó, ha ennyire nem kívánatos személy vagyok nálad, akár el is mehetek – tettetett duzzogást.

– Bocsi – fogta meg a nő karját, s behúzta magához. – Gyere beljebb!

Miután leültek a konyhában, hogy igyanak egy teát, Stella kérdően nézett rá.

– Szóval, kit vártál?

– Én? – nézett rá meglepődve. – Senkit – füllentette.

– Ja, persze, én meg a Mikulás vagyok, és a szánom a tetőn parkol.

– Oké, oké – sóhajtott egyet. – Megismertem valakit.

– Hűha – mosolyodott el a negyvenes évei elején járó nő. – És hol, mikor, milyen?

Bernard nem tudta, mit mondhat, vagy inkább mit akar elmondani.

– Szenteste találkoztunk, és ennyi.

– Aha – csücsörített kissé bosszúsan. – És hol vannak a részletek?

– Vékony, izmos, majdnem egy magas velem. Szőke hajú, kék szemű.

– Á, egy szőke herceg – csillantak fel a szemei.

– Bulizós, legalábbis az elmondása szerint, nem szeret olvasni.

– Ó – konyultak le az ajkai. – Hát mindegy, a szépség nem mindig jár ésszel.

– Szerintem okos – kelt a fiú védelmére –, csak nincs ösztönözve. A buli meg... Hát nem lehet mindenki könyvmoly.

– Jó, jó, de a buli az inkább a fiataloknak való.

Bernard nyelt egyet, amiből Stella azonnal leszűrte, hogy valami van a háttérben.

– Na, ki vele!

– Fiatal – suttogta.

– Ó, kérlek, Johnnál nem lehet fiatalabb. – Bernard lesütötte a szemeit. – Mennyi? 18?

– Dehogy! – lázadt fel. – Mit képzelsz rólam?

– Azt, hogy szereted a fiatal fiúkat – viccelődött. – Szóval?

– 21 lesz pár napon belül.

– Ó, az még határeset – ivott megint. – De azért ennél lejjebb ne nagyon menj. Tudod, a fiatal fiúk mindig fiatalok, de te már csak öregszel – ugratta, s jót nevetett, Bernard pedig megnyugodott, hogy annyira talán nem is vészes ez a 15 év közöttük.

Épp a szentestét mesélte el, mikor újból csöngettek. Mikor kinyitotta az ajtót, Arnold állt előtte, aki mit sem törődve belépett, s azonnal megcsókolta. Bernard átkarolta a pufi kabátot, s szorosan ölelte a fiút.

– Khm, talán zavarok? – hallatszott Stella hangja, mire a pár szétrebbent.

– Nem tudtam, hogy vendéged van – vörösödött el kissé Arnold.

– Stella, ő itt Arnold, Arnold, Stella, a munkatársnőm.

– Örvendek – ráztak kezet.

– Szóval te vagy a szőke herceg – vigyorgott, ahogy végigmérte a fiút. Arnold erre még vörösebb lett.