Szent Johanna Gimi ~folytatás

4.

Kinga szemszöge:

A karácsony nagyon jól telt. A gyerekek sok mindent kaptak, örültek nekik.
A szilvesztert otthon terveztük tölteni. De csak terveztük, mert 31-én változtak a dolgok.
Éppen otthon voltunk délelőtt. Dave a laptopján pötyögött valamit, a gyerekek játszottak, én pedig főztem, amikor csörgött a telefonom. Odamentem, felvettem.
-Halló!
-Szia Kinga!-hallottam Zsolti hangját.
-Szia! Miért hívtál?
-Arra gondoltunk, hogy szilveszterezhetnénk együtt, úgyis rég találkoztunk!
-Ez jó ötlet! Gondolom nálatok.
-Ja, a garázsban. Mondjuk már csak a szüleimé, de megengedik.
-Oké, mi ott leszünk. Még beszélek Dave-vel, de szerintem rendben lesz. Többiek?
-Hát, eddig csak a rockerekkel beszéltem. Jönnek ők is.
-Oké. Akkor este. Addig hívd a többieket.
-Oké. Szia!
-Szia!
Letettem.
-Ki volt az?-jött be a konyhába Szonja.
-Egy volt osztálytársunk. Dave! Van programunk estére!
-Igen? És mi?
-Zsoltiékhoz megyünk. Mármint, Zsolti szüleinek a garázsába.
-Jó, mehetünk-jött a konyhába Dave.-De akkor készülődni kéne.
-Ebéd után alszanak a gyerekek, addig mi is pihenünk. Aztán majd összepakolok. De hajnalban haza kell jönnünk, nem?
-De. Majd vezetsz te haza?
-Persze.
Ebéd után aludtak a kicsik, mi is pihentünk. Hatra voltunk hivatalosak, szóval ötkor elkezdtünk készülődni. Odaértünk pontosan -nyilván, vagy ahogy Dave mondta: ,,Drágám, ha veled van az ember, nem tud elkésni"- , és bementünk.
Nem volt még ott mindenki, csak Andris és Robi, a barátnőikkel. Ők is felnőttebbek lettek, és ugyan még mindig rockerek, de van rendes munkahelyük (videojátékokat fejlesztenek). A feleségeik Niki (Robi) és Csilla (Andris) is nagyon kedvesek, bár fiatalabbak pár évvel, mint mi, gyerekeik még nincsenek.
Ezenkívül ugye Zsolti volt még ott. Neki a felesége Kincső, aki 5 hónapos terhes, szóval náluk is jön a baba.
Ott volt még Macu -akinek Dave nagyon örült- a feleségével és a két gyerekével. A felesége, Anna, magyar, a két gyereküknek is magyar nevük van; Keve (6) és Dóri (5) éves.
Később szépen megjöttek a többiek is:
Reni és Cortez, két tündéri gyerekükkel, Zsófival (5) és Misivel (3).
Virág és Ricsi, Levivel (4) és Attilával (2).
Kata és Gábor, az 5 éves Ábellel és a 2 éves Sárival.
És végül Flóra és Jacques, a 4 éves Lottival.
Teljes lett a csapat.
Az este folyamán aztán volt minden. Zene az volt, de mérsékelten, mivel sok volt a kisgyerek. Éjfélkor koccintottunk, de senki sem volt részeg, aminek én nagyon örültem. Mi tagadás, felnőttünk. Felnőttünk, gyerekeink vannak, munkánk van. Ez bizony a nagybetűs Élet.
Éjfél után nem sokkal (amikor már majdnem minden gyerek elaludt, amelyik nem, az is hulla fáradtan kóválygott) úgy döntöttünk ideje hazamenni. Elköszöntünk mindenkitől, beraktuk a gyerekeket az autóba és hazamentünk. Én vezettem.

Szilveszter után két héttel elérkezett a tárgyalás időpontja. Doriánt végül tizenkét év szabadságvesztésre ítélték, amit meg is érdemelt.

Az eső éppen zuhogott, amikor hazaértünk a bíróságról. Besiettünk a kapun és a zárban is gyorsan fordult a kulcs, hogy ne ázzunk meg nagyon.
- Anya! Apa! - rohant oda hozzánk Beni, amikor beléptünk a lakásba, Szonjával a nyomában.
- Sziasztok! - nyomtam egy puszit mindkettőjük fejére, majd levettem a kabátomat és a csizmámat.
- Na, mi volt? - kérdezte Kitti, aki Micivel együtt jött át hozzánk, hogy vigyázzon a gyerekekre, amíg mi a tárgyaláson vagyunk.
- Szabadságvesztés. Tizenkét évre - felelte Dave.
- Hála az Égnek!
- Szia Mici! - hajoltam az únokahúgom fölé, aki a kanapén feküdt és a plafont nézegette.
- Anya! Olvassz netem meszét! - kérte Szonja.
- Fürödtél már?
- Nem - húzta széles vigyorra a száját.
- Akkor gyere, fürödjünk.
Kittiék hazamentek, a gyerekek pedig egy órán belül ágyban voltak.

Kicsivel több, mint két évvel később:

Reggel Dave telefonjának csörgésére ébredtem.
- Basszus, miért nem némítottad le? - fordultam az oldalamról a hátamra, miközben Dave felvette a telefont.
- Haló?... Ja, hát nem... csak felébresztettél... Köszönöm, de nem ma van... Lehet, de holnap lesz... Valamit félre néztél... Igen, majd visszahívlak... Szia - kinyomta a hívást, visszarakta az éjjeli szekrényre a telefont és visszadőlt a párnájára.
- Ki volt az?
- Edina.
- Milyen Edina? - vontam fel a szemöldököm.
- Gimiből.
- Mit akart?
- Boldog szülinapot kívánni.
- De holnap van a szülinapod - értetlenkedtem.
- Állítása szerint feldobta a ,,fészbúk", hogy ma van a szülinapom - mondta Dave gúnyosan, mire felnevettem.
- Szerinted normális? - fürkésztem a plafont.
- Szerintem még mindig nem. De váltsunk témát, mielőtt elrontjuk ezt a szép reggelt - mondta Dave, majd magához húzva megcsókolt.
- Anya, gyere! Induljunk az oviba! - Beni állt az ágyunk végében, így az idilli pillanatunknak vége szakadt.
Kikászálódtam az ágyból és kimentem a konyhába.
- Mit kérsz reggelire? - kérdeztem a kisfiamtól, aki éppen a székre próbált felmászni.
- Nutellás kenyeret!
- Mi? Nem. Nem eszünk ilyen édeset reggelire.
- Jó, akkor müzlit.
Raktam neki egy tálkába müzlit meg tejet, azután bekapcsoltam a kávé főzött és amíg főtt bementem a gyerekszobába felkelteni Szonját.
- Szotyi, kicsim. Kelj fel, megyünk az oviba.
A kislány álmosan kinyitotta a szemét, majd felült és kiszállt az ágyából.
Neki is adtam reggelit, közben csináltam két kávét; egyet Dave-nek aki ekkor ért ki a konyhába, egyet pedig magamnak, és reggelizés közben mindketten elkortyolgattuk.
- Megettem! - jelentette ki Beni, majd felállt és bement a szobájába.
- Én is! - mondta Szonja és követte a bátyját.
- Egészségetekre - dünnyögtem az orrom alatt.
A koszos edényeket a mosogatóba tettem, aztán amíg Dave bezárkózott a fürdőbe, én kivettem a szekrényemből a ruhákat és magamra vettem őket.
- Sikerült felöltöznötök? - léptem be a gyerekszobába, de a gyermekeim a földön ültek pizsamában és legóztak.
- Anya, játszol velünk? - nézett rám Szonja.
- Most nem. Gyertek, indulunk az oviba, majd délután játszunk, rendben?
- Jó - mondták egykedvűen.
- Beni, te ezt vedd fel - adtam egy nadrágot és egy pólót a kisfiú kezébe. - Szonja, te pedig ezt vedd fel. Gyere, segítek - ültem le az ágyára.
- De anya, nem! - ééés kitört a hiszti.
- Mit szeretnél akkor? - kérdeztem Szonját, aki úgy meredt a kezemben tartott nadrágra, mintha az ártott volna neki.
- Szoknyát akarok felvenni!
- Jó, akkor hozd ide, amelyiket szeretnéd - mutattam az olyan magasságban lévő ruhásszekrényére, amit ő is elér.
Szonja végül kiválasztott egy piros szoknyát, egy kék csíkos harisnyával, amit hajlandó volt felvenni, így miután kabátot, sapkát és sálat is húztunk, indulhattunk is.
Dave addigra elment az ő kocsijával, így miután én beültettem a sajátomba a gyerekeket, visszaszaladtam bezárni a kaput, amit Beni nyitva hagyott maga után.
Az óvoda felé elég nagy volt a dugó, de húsz perc alatt ott is voltunk. Kiszálltunk a kocsiból és bementünk. Segítettem Szonjának felakasztani a kabátját, váltottam pár szót az óvónénikkel, adtam egy-egy puszit a gyerekeim fejére, aztán visszamentem a kocsimhoz.
Elindultam a munkahelyem felé, de útközben megcsörrent a telefonom.
- Igen, tessék!? - szóltam bele, mert ismeretlen szám volt.
- Szia Kinga! Dina vagyok.
- Szia - köszöntem kedvetlenül.
- Te figyelj csak, azt akarom kérdezni, hogy holnap délután átmehetek-e hozzátok; esetleg?
- Holnap? Délután? Minek?
- Hát... tudod, Dave-nek szülinapja van, és fel akarjuk köszönteni - magyarázta nyávogó hangján. - Szóval átjöhetünk?
- Nem - feleltem hűvösen.
- Dehát, miért nem? A gimiben olyan jóban voltunk!
- Nem érdekel. Ne gyere és kész.
- De Kinga!
- Nincs de!
- Nem vagy kedves! - siránkozott.
- Nem tudok mit mondani, ne haragudj. Ha húsz év elteltével még mindig rajtunk rugózol, az a te bajod. De ne kavarj bele minket semmibe. Kösz - azzal kinyomtam a hívást.