Novelláim

Október 31.

Csönd telepedett a temető területére, ahogy az utolsó látogató is elhagyta a helyet. Október utolsó éjszakája volt, az éjszaka, amikor megnyílik a kapu a túlvilági és az e világi kapu között és szabadon járhatnak kelhetnek a szellemek. Mondja ezt néhány mendemonda. Vannak emberek, akik hisznek benne, és vannak, akik nem. Valahol egy egész ünnep épült e legenda köré. Senki nem tudja biztosan, hogy igaz-e, de van egy dolog, amit senki nem csinál ezen az éjszakán. Nem mennek ki a temetőbe. Senki se. Mire lemegy a nap már mindenki otthon van.

Októberhez képest meleg napok voltak, viszont éjszakára már közelített a hőmérséklet a nullához. A mai éjszakán még hidegebb volt. A földhöz közel fehér köd hullámzott, finoman hozzá-hozzá érve egy-egy sírkőhöz. Feltámadt a szél és felkapta a halmokba rendezett őszi faleveleket. Azok zörögtek, ahogy egymáshoz ütődtek. Így száguldottak végig a temetőn. A biztonsági őr, akit éjszakára osztottak be az autójában ült és a Facebook-ot görgette végig, már a századik alkalommal. Nem szerette ezt a munkát, de máshova nem nagyon vesznek fel egy sérült veteránt, így ez maradt neki. A hangra felpillantott a telefonjából és körülnézett. Nem látott egy lelket se. Hogy is láthatott volna? Ahhoz még korán volt. Unatkozva visszafordult a közösségi médiához. A leveleket tovább sodorta a szél. A hőmérséklet, elérte a nulla fokot. Gyönyörű volt a temető éjszaka a sok világító gyertyával, amit a gyászolók tettek oda még a nap folyamán és a rengeteg színes virággal.

Az óra éjfélt ütött.

A temető utolsó sorában egy alak óvatosan kidugta a fejét és körülnézett, nem látott senki mást. Elmosolyodott. Ő volt az első, aki előjött. De nem az utolsó.

Hellóka! Hoztam egy kis valamit, ami nem olyan régen fogalmazódott meg bennem. Gondoltam megosztom. Véleményeket, építő kritikákat szívesen fogadok! :D