Tizenegy hónap után

Ván

- Jó reggelt, életem - mosolyogva pillantok le az ébredező kisbabára. A hajnali Nap sugarai lágyan vetődnek a pihe-puha pofira, melyen eluralkodik egy hatalmas vigyor. - gyere szépen - óvatosan nyúlok be érte a kiságyba, majd hóna alá csúsztatom a kezem és kiemelem a temérdek plüss közül. A picúr óvatosan végighúzza aprócska ujjait az arcomon, selymes bőre alatt melegség tölti el érintései nyomát. - éhes vagy, igaz? - kedves hangon beszélek hozzá, máshogy nem is menne. A közelsége ezt váltja ki belőlem, önfeledt boldogság és jókedv fog el, ha velem van. Az éjjeliszekrényen felvillanó telefonomra nézek, majd megállapítom, hogy ismét csak Shawn szeretne megbizonyosodni arról, fent vagyok-e, milyen a kedvem, hogy érzem magam, hogy aludtam és, hogy mit fogok ma csinálni. A babával a kezemben lépek közel a telefonhoz, majd felkapom és mosolyogva emelem a fülemhez. - Szia szívem!

- Szia - hangja kedves és kissé rekedt. Minden bizonnyal mosolyog. - hogy aludtál?

- Remekül - azt hiszem elmondhatom, hogy mi egy olyan tipikus amerikai álompár vagyunk tele klisével és nyálas közhellyel. De azt sem hagyhatom ki, hogy imádom ezt! - na és te? Minden oké...öhm...

- Atlantában - sosem tudom épp, merre jár. Persze megnézhetném, hisz mindenhol kint vannak a turné helyszínei, de mivelhogy mindig elfelejtem az útvonalat, így sokszor feleslegesnek ítélek nyomozni a holléte után. Tudom jól, hogy vigyáz magára, nem csinál hülyeséget és hűséges marad. Hat évnyi együttlét után már meg tudok bízni benne.

- Ja igen, Atlanta...szóval miújság ott?

- Minden rendben, a szél fúj egy kicsit és hűvös van, de tűrhető. Hamarosan indulunk a reptérre, már csak egy hét, és végre újra veled lehetek - pillanatnyi szünetet tart, ezalatt mindketten mosolygunk. Ugyan nem látom, de ismerem már annyira hogy tudjam, illetve a hangja is erről árulkodik. - na és mit fogsz ma csinálni?

- A lányokkal elmegyünk vásárolni - ekkor már nem mosolygok. Nem megyek vásárolni senkivel, a kisfiunkkal maradok otthon és vigyázok rá egész nap. Majdnem egy éve, hogy a terhességi teszt egyértelműen a tudtunkra adta, hogy várandós vagyok. Shawnnal mindketten elsírtuk magunkat, azonban hiába mutattuk azt, hogy az öröm okozta sokk az indok, mégis inkább a félelem és a nem akarás csalt könnyeket a szemünkbe. Napokba telt, mire meg mertünk nyílni egymásnak és kimondtuk a döntőnek nyilvánított szót: abortusz. Shawnnak a karrier miatt talán tényleg szüksége lett volna erre, én pedig azt hittem, nem állok még készen. Azt nem mondhatom, hogy fiatalok vagyunk a szülőségre, hisz a korunk épp ideális, azonban akkor mégis korainak tűnt ez a gyerek-mizéria. Az abortusz napján azonban, amikor a parkon sétáltam át a kórház felé, egy tucat kisgyerekkel ütközött a tekintetem. Jó volt az idő, a szülők pedig levitték a kicsiket játszani. A járdán ballagtam épp és a gyerekeket néztem, amikor belémcsapott a felsimerés, mire is készülök tulajdonképpen. A kicsikkel játszó szülőket elnézve jöttem rá, mekkora kegyetlenségre vetemedtem volna, ha Shawn döntését megfogadom és elvetetem a babát. Így hát tizenegy hónapon át sikerült titkolnom, hogy végül nem estem át az abortuszon és világrahoztam a kisfiunkat. De ennek egy hét múlva vége, hisz Shawn hazatér a turnéról és szembesülni fog a ténnyel, miszerint apa lett.

- Este még hívlak, Kicsim, most mennem kell. Szia, szeretlek!

- Rendben...én is téged, szia - sóhajtva dobom az ágyra a telefont, majd elhúzott szájjal nézek le Jamie álmos arcára. A látvány egy halovány mosolyt csal az arcomra, Ő pedig ezt átvéve elvigyorodik. - ha azt hiszed majd, hogy apa nem örül neked, akkor az butaság, oké? Csak meg fog lepődni, de szeretni fog téged - remélem, teszem hozzá magamban.

* * *

- Vagy mondd neki, hogy nem tudsz kimenni elé a reptérre, mert rosszul vagy. Amikor hazajön és te ajtót nyitsz, Jam legyen a kezedben - vonja meg a vállát Julia, majd tovább kavargatja a kávéját.