Tizenegy hónap után

Sziksz

A cuccainkkal a kezünkben ácsorgunk Párizs legelitebb hotele előtt és a halványan szitáló esőt nézve némán billegünk a sarkunkon. Jobb dolgunk sincs, mint untatni magunkat a várakozással. Se egy téma, se egy említésre méltó mozzanat nem merül fel köztünk, csendesen nézünk ki a fejünkből és eszünk ágában sincs megszólalni. A jobbról a bal lábamra helyezem a testsúlyomat, felsóhajtok és a reményeim szerint épp akkor érkező Calvin felé nézek. Nos, hiába minden reményem, a férfi még nem tűnik fel sem a közelben, sem a távolban.

- Will, kicsim, ne szaladj - egy szétszórt anyuka épp a kapucniját fogva rohan a kisfia után, aki szélsebesen halad felénk. Elmosolyodom, hisz a gyerkőc a szófogadatlansága ellenére eszméletlen aranyos. - William, állj meg, el fogsz esni!

- Hopp - toppan az apróság elé Shawn, én pedig megijedek, bár fogalmam sincs, miért. A férjem csupán jókedvűen besegített a fiatal, nálam talán mégis idősebb nőnek, aki először rémülten, majd hálásan nézett Shawnra. Hisz az újdonsült apuka futás közben elkapta a Will nevű kisfiút, majd a magasba emelve Őt felnevetett a kisfiú meglepett arca láttán. Felfogni sem bírom a történteket, hisz mindez egy pillanat volt csupán. Az egyik képen még csak egy kissé felelőtlen anyuka üldözi felénk a kisfiát, a másikon azonban már Shawn emeli a magasba a kisgyereket, ezzel kedvesen segítve a fiatal nőn. - te kis rosszcsont, hát nem fogadsz szót anyukádnak?

- Sajnos nem szokása - siet mellénk a nő zavartan nevetve. - hálás vagyok, sosem értem volna utol - lihegve támaszkodik meg a térdén, én pedig csak ekkor látom meg kissé gömbölyű hasát. Ó, hisz várandós!

- Semmiség - Shawn mosolyogva nyújtja át a legfeljebb hat éves kisfiút az anyukájának, majd még hosszú másodperceken át mosolyogva bámulja a gyerkőcöt. - nagyon aranyos.

- Máramikor alszik - kuncog a nő, mire Calvin Shawn egyik hatalmas autójával lehúzódik az útról a hotel elé.

- Örültem a találkozásnak - mosolyog Shawn, miközben bőröndjét megemeli a földről és az autóhoz indul. - és Will - néz hátra vigyorogva. - ne készítsd ki anyukádat, arra ott lesz majd az öcsi!

- Kislány lesz, de köszönöm - nevet fel a nő, majd kisfiával a kezében továbbindul. Elképedve nézek Shawnra, eszméletlen édesnek találom az imént lejátszódó történéseket és csak remélni tudom, hogy ez a hozzáállás a saját kisfiával max pozitív irányba fog változni.

- Rohadt jó apa leszek - bólint büszkén vigyorogva, miközben bedobja a csomagtartóba a táskáját, majd elveszi az enyémet és azt is sajátja mellé hajítja. - Candie, Jamienek lesznek a legszuperebb szülei!

* * *

- Szívem - Shawn óvatosan simít végig az arcomon és a nyakamon, én pedig álmosan nyitom ki a szemem. A látásom még homályos és hirtelen nem tudom hol vagyok, de gyorsan megvilágosodok: megérkeztünk haza. - Can, itthon vagyunk.

- Ha megoldható, először engedj be engem. Szeretném, ha az én karjaim közt lenne Jam, amikor először meglátod - immáron teljesen magamhoz tértem, kijózanodtam a nagy alvásból és gyorsan pattanok ki az autóból. Izgatott vagyok és félek, Shawn most látja majd először a kisfiát.

- Persze, megoldható - bólint, majd kiveszi mindkettőnk táskáját és a hatalmas házunk felé biccent. - nyomás!

Vigyorogva szaladok az épület felé, ami mellett eltörpülök. Évek múltán sem tudtam teljesen megszokni, mennyire el vagyok kényeztetve Shawn mellett, ami nem feltétlen rossz, de minden bizonnyal nem is a legjobb. Időközben kabátom zsebéből előkapom a kulcsomat, majd kinyitom az ajtót és berontok a házba. Ameddig leveszem a csizmámat, tekintetem végigfuttatom az előszobából nyíló hatalmas téren. A márványpadlón megcsillan a sok csillár összes apró kis égője, akárcsak az ugynilyen típusú és stílusú lépcsőn. A lifthez szaladva idegesen felsóhajtok, majd az első emeletre érve berontok Jamie játszószobájába. Tudtam, hogy itt lesznek!