Minden más lett

Nem akarlak elveszíteni

Ott voltam. Vagy... Lehet hogy mégsem?? Lehet ezt is ugyan úgy benéztem, mint minden mást? Meg próbálom helyrehozni... Egy dolog biztos. NEM AKARLAK ELVESZÍTENI!!!

Csak ott sétáltunk egymás mellett lassan, egy tempóban. Vártuk, hogy történjen valami. Bár egyikünk sem szólt egy szót sem, így is mintha egymás gondolataiban olvastunk volna.
Azt is tudtam, hogy megszólalni is felesleges lett volna. Néztem a cipőnket. Néztem a kopasz fákat. Közben elég furcsa gondolatok is jutottak az eszembe.

Kicsivel később pár léptet hallottunk a fák mögűl. Megálltunk, majd összenéztünk. Hallgattuk a levelek lassú töredezéses roppanásait. Volt ott valaki. Majd hogy is ne, vajon ki volt az?? 10/10-es fogás.
Rake lassan kigörnyedt a susnyásból.
Gyorsan kikaptuk a fegyvereinket:
Én a baltámat, ő a nyílpuskát. Oké, talán a nyílpuskával én is bátrabb lettem volna, mint egy ilyen őskövület, amúgy is közelharci fegyverrel.
-Hallottam hogy értem jöttetek.-nyekegte ez a borzalom.
-Jól hallottál róla. Mi pedig arról hallottunk hogy tudsz valamit amit mi nem. -válaszoltam neki komoran.
Ekkor Miss. Kiszámíthatatlan egyszer csak bekattant, és nekiesett Rake-nek.
-MIT CSINÁLSZ CLOCWORK!!?
Ekkor viszont ez az undormány ügyesebb volt. Gyorsan kinyújtotta kezeit, oda húzta magához Clockot. Elkapta torkát.... Ebben a pillantban szerintem gyorsabb voltam, mint Flash. Nekifutottam, meg lendítettem a fegyvert, és egy hatalmasat vágtam Rake hátába. De jobbra nem igazán fordítothattam semmit. Rozsomák karmait még mélyebbre döfte a lányba. Üvöltött...
Én pedig azt hittem ott helyben összeesem a fájdalma látványától.
-RAKE!!!!!!!-ordítottam torkom szakadtából.
-ENGEDD EL!!!!!! MOST~..-elcsuklott a hangom... Nagyon gyengének éreztem magam. Ha belém szúrtak volna 70 kést, azt meg sem éreztem volna.
De sajnos ez a fájdalmi bénulás a szívemre nem hat ki.
-Oh, te Tobias... Mit gondolsz, ha most elengedném, az nekem mi célból lenne jó?-éreztem ahogy zihálok, és langyos könnycseppek gördülnek végig az arcomon. Karmait már szinte átszúrta Clock testén. Lehunyta a szemeit, abba hagyta az ordítást. Teste ellazult...
Fogtam a baltám, és minden erőmet összeszedve, a szeme közé hajítottam a baltát. Elengedte... Arrébb hajította, csak úgy, mint egy rongybabát. Teste megvonaglott. Viszont ő továbbra sem
halt bele.
-Ezt... Megkeserülöd te nyomorult.-morgott eléggé mérgesen.
Ez után megcélzott engem. Rám vetődött. Már nem volt nálam fegyver. Olyan erősen nyomott neki a földnek, mintha egy kamion nehézkedett volna rám teljes súlyával. Azzal rusnya képével bámult bele a könnyes szemeimbe. Már azért is imádkoztam, hátha megöl, hogy ne kelljen a szerelmem nélkül maradnom... De az eszem viszont azt súgta, hogy harcoljak. Harcoljak mindhalálig. Mutassam meg annak a szörnynek, hogy mi erősebbek vagyunk nála. Ketten mindennél erősebbek vagyunk.
Fogtam magam, és teljes erőbedobással ledobtam magamról. Gyorsan elnyúltam a nyílpuskáért, és vagy 5 töltényt belelőttem.
Arréb kúszott hogy egy kis erőt gyűjtsön. Én pedig visszavettem a kezembe a baltát, mivel a puska kifogyott. Elkezdett újra közeledni felém. Lassú mászásból hírtelen rohanás lett, és körmeivel arcomban sok sok mély larcolást vétett. Azt hittem kiszedi a szemem. A pulcsimat szétszakította, a hasamon meg olyan mély vájatokat ejtett, hogy egy műtő orvos is megirigyelte volna mozdulatait. Ekkor egy száraz bottal sikerült beleszúrnom a szemébe.
Leszállt rólam.
-A csatát megnyerted. De a háborút még NEM!!!!!-ezzel szenvedve visszabotorkált a sötét növényzetbe, pont ahonnan előjött.
Ekkor picit örültem, hogy legalább testileg nem érzek fájdalmat. Mindenhonnan a vérem folyt. Pirosan, és pöttyösen láttam, valószínűleg a nagy vérveszteség miatt. Gyengének éreztem magam azért is, mert nem sikerült megölnöm ezt a szörnyeteget.
De viszont... Ekkor jutott eszembe Clock... Sántán és lassan odahúztam magam mellé, és elkezdtem újra teljes kapacitással üvölteni.
Már besötétedett. Alig láttam valamit. Csak mindenhonnan a fájdalom tört elő. Szívem minden legkisebb bugyrából. Az a végtelen, sötét fájdalom. Ilyet még sosem éreztem. Minden kis porcikám belerándult.
Ott feküdtem mellette, és patakzottak a könnyeim. Nem tudtam mit csinálni. Azt éreztem, hogy a szívem mindjárt megszakad. De tudtam, hogy sietnem kell, ha egyáltalán még látni szeretném őt. Ha még egy százalék esély is van arra, hogy életben van, akkor én megteszek mindent. Összeszedtem magam, és sajgó, remegő testtel felálltam. Kezeimbe vettem. Nem törődve a fegyverekkel, vagy a sötéttel, nekiindultam a haza útnak.
Egész végig sírtam, és azért imádkoztam,  nehogy összefussak még valakivel, aki meg akar ölni.

Már szinte fekete volt minden. Éreztem a sajátom, és Clock vérét végigcsorogni a testemen. Látom. Látom a házat. Felmentem a verandára, és szinte beestünk az ajtón. Nagyon erőtlen voltam. Úgy éreztem magam mint egy a végét járó Parkinsonos. Egy élőhalott.
Jeff megérezte az ázott vérszagot, és hallotta az ajtó csapódást.
-TE ATYA ÚR ISTEN, TOBY!!!
Felkapott minket. Én még magamnál voltam. Ameddig Clockot Jane-ék felvitték az emeletre, addig én ott maradtam, és elkötöttem a sebeim. Bevarrni most nem volt időm őket. Magammal nem foglalkoztam.
Te egyetlen jó isten! Mond, hogy még életben vagy. Mond azt, hogy még láthatom azokat a gyönyörű zöld szemeid. Ha már eddig egy kívánságomat sem tudtad teljesíteni, ezt az egyet hallgasd meg. Nem több mint egy hete ismerem őt, de jobban a szívemhez nőtt, mint eddig senki.
Ha ő elmegy, azt én sem élem túl. Olyan mintha oda lenne kötözve a szíve az enyémhez. Talán megtaláltam a lelkitársam. Szerelmes vagyok. Érzem, hogy többet érzek iránta, mint egy komoly barátság. Én szerelmes vagyok belé.