You're not forgettable

Here we go...

- Szia Sarah! Mond minden rendben elég szomorkásnak tűnsz?- hangján hallani lehetett az idegességet, ait meg eddig soha sem tapasztaltam. Meglepődtem...

- Hát nem is tudom,hogy kéne ezt elmondanom...Van egy rossz hírem.-

  Itt egy kicsit csendbe maradtam, mert át kellett gondolnom, hogy-hogy kéne elmondanom.       Végig az arcát néztem. Kíváncsi de mégis szomorú volt az olykor mindig vidám feje,még egy könycsepp is lefolyt az arcán sosem gondoltam hogy valaki ennyire agoddik értem.

- Sarah mond kérlek ennyire nem lehet rosz vagy mégis?- hangja az aggodalomból átváltott egy kicsi idegességbe, ami szintén nem val rá.

- Igaz lehet mégse ennyire rossz... -bocsi de mégis.- sajnálom de kaptam egy lehetőséget Koreába.-

- Te most csak szivatsz ugye?- olyan volt mintha álomdott volna, pedig legbelül pontosan tudta, hogy ilyennel soha nem viccelnék... Nem tudtam volna azt mondani, hogy nem hisz egy részt nem akarok neki hazudni más részt meg ugyis feltűnt volna neki hogy egyik nap még itt vagyok másnap meg már nem. Azért nem is akartam neki hazudni hisz tudom hogy egyből a házamhoz ment volna ami...tárva nyitva lenne és sehol senki.

- Nem sajnálom de tényleg nem viccelek...-

- Jól hallottam elmész? *huh* Rendben de egy dolgot igérj meg vagyis kettőt. Az egyik azaz hogy mindennap adsz nekünk életjelet a másik pedig probáld nem megölni magad mint múltkor. Tudom milyen rossz lehet de próbáld meg a kedvünkért, nagyon szeretünk és nem szeretnénk elveszíteni.- Rose mindig is, olyan volt nekem mint a pót anyám, ha már az igazi nem lehet mellettem. Amióta megismertem őket elválaszthatatlanok vagyunk.

- TE csak úgy hagyod elmenni es ha lesz vele valami?- Egy kicsit most ugy éreztem mintha szerepet cseréltek volna, ugyanis Rose mindig is az aggodó tipusú, Kortni, oedig a laza semmivel sem törödő.

- Nézd Kortni ha elakar menni hát akkor menjen. Mi nem tarhatjuk itt örökre...az nem lenne fer vele kapcsolatban.-

- Igazad lehet. De ugye megigéred nekünk,hogy nem lesz bajod?-

- Meg persze...szeretlek titeket.-

Megoleltek.Egy félmosoly szökött az arcomar és,már majdnem elsirtam magam de valami elfolytotta az érzéseim, hiába akartam hogy előtörjön nem tudott. Nagyon fájt, hogy mosolyogva néztem rájuk, de ennek elenére ők is mosolyogtak rám. A nap hátrlévő részében probáltam a munkámra gondolni, de nem ment valami mindig elvette a figyelmem...egy ujabb unalmas munkanapnak végre vége, már csak attól féltem, hogy a szüleim mit fognak hozzá szólni. Tudtam, ha oda megyek apám haragra fog gerjedni... "anyám"-ról meg ne is beszéljünk. Sosem szerettetm őt, pedig nem bánt velem rosszul apámmal elentétben, sok verést kaptam a nagy semmiért... börtönbe is volt... elsőnek azt hittem, hogy tényleg megváltozott, de nem, csak a rendőrök elött akarta azt a nagy változást tüntetni. Négy héttel később mindent kezdett az elejétől....

- Anya, apa sziasztok mondanom kell valamit. Tudom nem fogtok neki örülni de e..-

Fejeztem volna be a mondatom mire... apám arcon vágott. Sosem éreztem ilyen rosszul magam. Szédültem a fejem elképeztő módon fájt, nem is tudom miért gondoltam azt, hogy minden simán fog menni... jogosan féltem.

- Nem érdekel mit szeretnél, megmondtam ha, még egyszer a szemeim elé kerülsz, kitekerem a nyakad. Te vagy a család szégyene többet vissza se gyere, még hallani se akarok rólad. Bárcsak megse születtél volna utállak!-

- Igazad van, mindig is igazad volt. Tényleg jobb lett volna, ha meg sem születek, anya halálánál is én voltam a hibás miközben csak hat éves voltam. Mit ne mondjak szép apa az ilyen, mármint ha egyáltalán apa-e. Ezt inkább már terror nem fenyítés... De ne féj hidd el ezt még vissza kapod a sorstól remélem hiszel a karmában...-