Egymáséi

Ősi erdő

Menekülök.
Eddig sem állt sokkal többől az életem, de most nem a vízszámla miatt kell kimásznom az ablakon. Nem, most az életemért futok.

Egyre inkább kifulladok, mire elérek egy vonatállomásra.
Azonnal kikérek egy jegyet az alig fél perc múlva induló, a semmi közepére tartó vonatra. Lihegve huppanok le egy üres ülésre.
Nyüszítenem kell a fájdalomtól. Rendesen elvertek. Azt hiszem, valamim átrendeződött a belső szerveimnél. Eszméletlenül fáj.

Arra riadok fel, hogy valami sípol. Olyan betegesen. Ijedten veszem észre, hogy a tüdőm mondja fel épp a szolgálatot, azt pedig örömmel, hogy a következő megállónál le kell szállnom.
Nehéz a fejem, és szédülök is, de valahogy levonszolom magam a szerelvényről.

A peron üres. Habár magas nem vagyok, de azért így is durva, hogy alsó lábszáram közepéig ér a hó. Egyetlen ház sincs erre. Még egy bódé sem, ahol jegyet lehetne venni. Ide csak elszánt természetet kedvelő túrázók meg filmesek jönnek, vagy akik nem akarnak visszamenni. Nem hiába kérdezett rá háromszor a bácsi, hogy biztosan nem retúr jegyet kérek-e.

Nagy nehezen farkassá alakulok, hátha könnyebb lesz. Hátha van valami ösztön még bennem.
Egy teljesen random irányba támolygok, csak mert megtetszett egy fa. Jó illata van a sok tűlevélnek, de más nem ragadja meg a figyelmem. Nehezen, meg-megdőlve, néha orra bukva botladozok előre, az ismeretlenbe, és csak remélni tudom, hogy lesz valahogy.
Időnként visszanézek. Nem tudom, mióta megyek, és az erdő fái hamar eltakarják az állomás halvány fényét is. Sötét van. A Hold és a csillagok felhőtakaróba burkolóznak, nem látom őket. Lehelletem párafelhőbe gyűlik, csak eztán oszlik láthatatlanná.
Fázom. Szabályosan remegek. Lábaim kezdik feladni. Mindenem sajog, talán jobban, mint eddig. Úgy érzem, ha most nem változok vissza, soha többé.

Kínlódva dőlök el a vastag hórétegben. Valami gyorsan hűlő, de eleinte még meleg vesz körül. Fülem zúg, szemeim előtt fekete pontok úszkálnak.
Ellenállahtatlan egy kis alvás gondolata. Le is hunyom szemeim, és átadom magam az álmoknak.

Először, mint mindig, csak sötét vesz körül, de hamar megjelenik egy idegen illat. Egy nagyon is jó illat. Aztán a hozzá tartozó alak is. Egy gyönyörű, szürkés fehér farkas. Nagy, fekete szemekkel, és meglepően idegesítő hanggal.
Nem kell hozzá csak egy újabb képkocka, hogy repüljek. Szabadnak, könnyűnek érezve egész testem, mintha a felhők fölött lennék. Álmomban boldogan mosolygok. De... valami hiányzik... mégpedig... a meleg! Ezaz! Sebaj! Csak rá kellett jönnöm, és máris körbe vesz a kellemes, nyári napfény. Újra gyerek vagyok, és anyával vagyunk a strandon. Homokvárat építek, és a többi gyerek zsivaját hallgatom. Megunva az építkezést, beleszaladok a hűs vízbe. Lemerülök. Mélyre. Ahol megint csak a sötétség ölel körül. Kellemes.

Nehézkesen próbálok fordulni. Kezd kényelmetlen lenni eddigi testhelyzetem, de valami megakadályoz.
- Ne! Nem lenne jó, hidd el!
Sértett fújtatással hagyom magam rábeszélni a maradásra.

El kell telnie egy kis időnek, mire rájövök, miért van sötét. Megpróbálom felnyitni a szemeim, de ólom súly húzza le. Csak egy apró nyikkanást tudok kicsikarni magamból nemtetszésem jeleként, mire valaki azonnal hajamba simít.
Vajon ki az?
Ismerem? Vagy nem?
Hol vagyok?
Itt meleg van, és én az erdőben estem össze.

Még hosszan próbálkozok magamhoz térni, lassan kényszerítem irányításom alá a testem. Túl lassan is talán.
Egy kellemesen félhomályos helyiségre nyitom ki pilláim. A mennyezet fából van. Ahogy tudom, elkezdem oldalra vezetni a pillantásom. Egy üres, bevetett ágy, bézs huzattal. Kellemes, tojásszínű falak. A berendezés, amennyit észlelek belőle, régi, intarziás, nehéz, fabútorokból áll. A függöny mogyoróbarna.
A másik oldalra is átküzdöm kobakom.
Nehéz ajtó. Ruhásszekrény. És egy fiatal férfi az ágy mellett ülve. Épp alszik. Szája picit nyitva, nyála vékony csíkban áztatja arcát, majd a takaróm szélét. Hosszú szempillái legyezőként terülnek el hibátlan bőrén, szorosan arccsontjára simulva. Keze az én mancsomra fűzve pihen.