Pack

3. Twisted

Sokszor jártam kórházban, ahol mindig megkérdezték, hogy hol fáj a legjobban. Én azt mondtam belül az idióták pedig elvittek CT-re. Azt gondoltam hozzászoktam a fájdalom minden formájához, de a magányt nem lehet csak úgy megszokni. Hosszútávon felőröl és elhiszed, hogy tényleg nincs szükséged senkire, főleg gyengékre nem. 

A teszt megírása után nem léptem be abba az iskolának nevezett vérfarkas gyűjtőbe. Mi lenne ha most leugranék erről a hídról? Elég magasan ülök ezen a tartógerendán, hogy legalább pár csontom eltörjön.
Hirtelen egy hangos puffanásra lettem figyelmes. 

- Nem szép dolog lógni a suliból. - Ahogy felnéztem megint azzal a zöldeskék szempárral találkoztam.  Ott ült velem szemben és teljes nyugalomban lógatta a lábát. A tekintete egyszerre sugallt veszélyt és egyszerre volt benne valami kibaszott idegesítő.  Vajon ő is képes kiszagolni mennyire irritál vagy csak Liam? 
- Idegesítelek?  - A féloldalas mosoly az arcán belőlem csak egy furcsa morgást váltott ki, ami látszólag Őt még inkább szórakoztatta.  Hát persze,  hogy képes rá.
- Csak a szagod idegesít. Hol élsz Te barlangban? 
 - Ha nem lenne barlangom már Te sem élnél.
- Parancsolsz? És egyáltalán mit csinálsz itt?  - Lehetséges,  hogy látott engem menekülni?  Róla beszélt Derek?  Nem.. Ő nem tűnik hős típusnak, van benne valami sötét. 

Ebben a pillanatban fékcsikorgásra lettem figyelmes,  lepillantottam és megláttam...valamit. Egy hosszú barna hajú lány volt a szépségét pedig kiemelték a pikkelyei és hegyes fogai,  viszont legjobban a hosszú éles farka állt neki.  Eszem ágában sem lett volna a közelébe menni,  ha nem azt láttam volna hogy egy rendőrt marcangol ki a kocsijából, miközben az golyózáport zúdít arra a valamire. 

- Hé!  Mi a francot képzelsz magadról?  - és már előtte is voltam félig szörnyeteggé változva.
- Ezt én is kérdezhetném. - fogta meg a felkaromat fogcsikorgatva Raeken. - Most elmegyünk.
- Nem megyek veled meg a titokzatos auráddal sehová. - rántottam ki a kezem a fogságából.  De mire visszanéztem a lánynak már nyoma sem volt.  Már ha ezt a pár kibelezett holttestet nem nevezzük nyomnak. - Látod most mit tettél?  - tártam szét idegesen a karjaim,  de ő csak mosolyogva méregetett. Fújtatva mentem el mellette,  de persze nem hagyta annyiban.
- Szóval most hova megyünk?  - kérdezte a nyomomban sétáló fiú zsebre dugott kezekkel. Mintha az előző jelenet nem jelentene semmit. Hirtelen megfordultam, amitől meglepődött.
- Én megyek és te mész, de együtt sehova, szóval felejtsd el a többesszámot Raeken. Megkeresem azt az izét.
- Nem szeretnéd tudni mi folyik a városban? - kiabált utánam - Tudom, hogy új ez még neked, csak segíteni szeretnék.. És egyébként sem lenne túl biztonságos  egyedül ezek után. Gyere velem és elmagyarázok mindent, hogy túléld itt.
Egy ideig farkasszemet néztem az előttem álló sráccal, végül egy sóhajtás kíséretében megadtam magam. - Mutasd az utat

Mikor Theo házába értünk eleinte furcsán éreztem magam, még sosem jártam senkinél, hisz sosem engedtem magamhoz közel senkit. Viszont volt benne valami, ami bennem is ..egyfajta kétségbeesett düh és ettől különös, de jobban éreztem magam. A természetfelettiről Ő sem tudott olyan információval szolgálni, amiről eddig nem hallottam volna Derektől, így fél óra elteltével kényelmesen ültünk az ágyán és beszélgettünk az átváltozásomról, azután pedig semleges dolgokról, egészen idáig.
- Theo.. miért vagy velem ilyen kedves? Tudom, hogy titkolsz valamit, ha csak fel akarsz használni valamihez akkor..- idegesen kémleltem az arcát, amin leplezetlen meglepődöttség ült.
- Nem tervezek semmit, csak Scott falkájába akarok tartozni. Ők kiállnak egymásért és ez az amire szükségem van, ahogy neked is. - a kezeimért nyúlt majd folytatta, miközben hüvelykujjaival finoman simogatta azokat  - Tudom, milyen újnak lenni..magányos lehet - végig halkan beszélt, mintha tartott volna, hogy a szavaitól bármelyik percben összetörhetek  
- Magány- horkantam fel miközben elrántottam a kezeim, hogy két oldalt arcára helyezem azokat, biztosítva, hogy végig a szemembe nézzen. - Meg van az erőnk ahhoz, hogy tegyünk valamit az olyan dolgok ellen, mint ami ma is történt. A magány és az ijedtség ezen nem változtat. - Az előttem törökülésben ülő fiú egyik kezét az enyémre tette és ahogy megláttam magam a szemeiben, életemben először éreztem, hogy mégsem vagyok teljesen egyedül. Tudtam mit kell tennem. Talán gyengék, talán én vagyok rideg, de csak egy módon deríthetem ki.