Másnap nagyon nyűgösen ébredtem. Fájt a lábam és a fejem. Majd jött a következő meglepetés, ugyanis Márió ott aludt mellettem a matracon és védelmezőn átkarolt. Kicsit még élvezni akartam a pillanatot, de tudtam nincs rá idő. Hátrasimítottam a fiú arcába hulló tincseket és megpusziltam az arcát. Szinte azonnal felébredt. Fülig pirult mikor meglátta, hogyan aludt el. Gyorsan felkeltünk és Ő tapintatosan elfordult míg öltöztem. Bár érdekelt volna ki vette le rólam tegnap az utcai ruhámat és adta rám a pizsamám, de így is elég zavart volt így nem kérdeztem rá. Ehelyett elmeséltem neki a tegnapi beszélgetésünket Médeával. Valahogy így vélekedett:
-Ja szerintem is vissza lehet csinálni.-szólt-Frankón! Bár a szóhasználatával nem voltam megelégedve, de egyetértettem. Reméltem igaza lesz. Aztán rákérdeztem arra, ami már tegnap óta aggasztott.
- Vajon, hogyan látott meg Zalán?
-Nemtom'.-válaszolta a fiú kicsit érdeklődve.
- Bakker.- szóltam. Mert rájöttem az elborzasztó megoldásra.-Mi van, ha ez a Zalán az a Fiú aki, a múltbéli Médea kisöccse. Valószínűleg meglátott mielőtt az a megmagyarázhatatlan időutazás történt.- gondolkodtam hangosan. Mivel szombat volt elindultunk megkeresni a barátnőmet.
A bokám kicsit lüktetett, de tudtam vele járni. Márió jó munkát végzett vele. Vigyázva, kis utcákon indultunk a keresésére. Nem akartuk, hogy még egyszer összefussunk a bandával. A sulinál nem találtuk meg. Aztán rájöttem, hogy a tegnapi után inkább a kávézónál vár minket. -Bingó!-gondoltam. Beléptünk és az egyik sarok asztalnál meg is találtuk. A mindig gondos barátnőm már rendelt nekünk reggelit. Örültem mert aznap még nem ettem semmit. Két keksz között elmondta mit tudott meg az öreg néniről.
- A neve Vilhelmina.-szólt Médea. -Atya ég!-gondoltam.
-Itt mindenkinek hülye neve van?-kérdeztem, mire Médea nagyon csúnyán nézett rám. Aztán túl lépett rajta és folytatta:
- 10:00-kor és 22:30-kor viszi sétálni a tacskóját. Azaz körülbelül háromnegyed óránk lesz az akció végrehajtására.
-Az nem valami sok!-szólt közbe Márió, mintha erre nem jöttünk volna rá magunktól.
-Az ajtón még csak csak bejutunk.-mondtam.-Az apám, aki most már Márió apja, egy zárakkal foglalkozó cég vezetője. A nagyobbik baj a visszafordítással lesz ugyanis fogalmunk sincs, hogy hogyan és mit kell kívánni.
Azt már nem említettem meg, hogyha visszamegyünk Márió csak öt éves lesz és a szüleim nem fogják örökbe fogadni. Nem nagyon akartam itt hagyni. Még magamnak sem szerettem bevallani, de tökre bejött. Eddig azt sem tudtam, hogy tudok így szeretni. Gondolataim más felé vándoroltak, egészen a tegnap estéig. Álmodozásomból Médea zökkentet ki.
- Mikor csináljuk?-kérdezte.-Hiszen ki tudja mi történik egy hét alatt?!
-Azért mégis csak egy betörésre készülünk.-kontrázott Márió. Amitől, hogy is mondjam nem éreztem jobban magam.
-Legyen Hétfő:-szóltam.-Hiszen egyikünk sem akar még egy sulis napot végigszenvedni.Ugye?
A többiek belementek hiszen Ők is hasonló véleményen voltak. Már végeztem a keksszel és a mellé járó kávéval is mikor a mi történetünkhöz értem. Médea elszörnyedt a hallottaktól.
-Zalán öt évesen még egyáltalán nem volt ilyen.-tiltakozott, de be kellett látnia, hogy tíz év alatt sokat változnak az emberek. Még volt egy kis idő a zárásig így meséltünk egy kevesetMáriónak az eddigi életünkről. Jó hallgatóságnak bizonyult és láttam a szemében, hogy tényleg érdekli az, amiről mesélünk.
Hazafelé sétáltunk kéz a kézben. Márió és én. Otthon fürödtünk és megettük szerény almavacsoránkat. El sem hittem, hogy ilyen gyorsan eltelt ez nap is. A szüleimnek még mindig nem tűnt fel semmi. Már nagyon utáltam, hogy láthatatlan vagyok.
Együtt feküdtünk le. Jó érzés volt, hogy a fiú mellettem alszik és éreztem a tarkómon a leheletét.
Soha ilyen jól még nem aludtam.
