Odaszaladtam hozzá, de nem mertem megölelni. Ő sokkal bátrabb volt. Úgy ölelt magához mintha soha nem akarna elengedni. Hozzásimultam hallgattam a szívverését. Majd egy kis idő múlva kibontakoztam az öleléséből. Belenéztem tengerkék szemébe és tiszta szomorúságot láttam benne.
Eközben Médea otthagyott minket, hazament a férjéhez. Miközben hazafelé sétáltunk beszaladtam egy boltba és vettem ragtapaszt a látszólag vágott sebre. Beragasztottam a sebet, hogy ne szivárogjon belőle a vér. Eközben Márió elmesélte mi történt:
- Kijöttem suli után az iskola elé.-kezdte a történetet.-de nem láttalak téged így várakoztam. Aztán befutott az osztálytársnőm Esztrid.
- Nem túl nagy tisztelettel mondod a nevét. Gondolom nem lesz atomfizikus.- szóltam közbe.
- Elkezdett flörtölni velem mert azt akarja, hogy járjunk. Mire azt mondtam neki, hogy mást szeretek.
Mondjuk érdekelt volna kit.
-Ez mondjuk még nem érdekes.-folytatta-Csak volt egy bökkenő megérkeztek a suli bunkói. Akik, hogyan is mondjam hát igényt tartottak Esztrid "barátságára". Nem nagyon tudtam ellenállni nekik. Hatan voltak egy ellen. Nem nagyon akartam verekedni hisz nekik késük is volt.
Eközben én nem nagyon tudtam közbeszólni csak egy pár: "HŰŰŰ"-re és "Jesszus"-ra futotta.
- A főnököket Zalánnak hívják-folytatta Márió-és neki van a legkevesebb esze a bandából. Nála volt a kés. Túl későn vettem észre a bicskát. Már futottam volna, de Félix és Andor a két "szárnysegéd"lefogott míg a csapat többi tagja kedvére verhetett. Végül Zalán hagyott egy kis emlékeztetőt az arcomon .-fejezte be az elbeszélést a fiú.
Bennem pedig egyre gyűlt a harag. Dühös voltam magamra mert nem voltam ott és mert képtelen vagyok kimutatni az érzéseimet. Dühös voltam a bandára, akik megsebesítettek egy számomra fontos embert. Ja és persze dühös voltam a barátnőmre mert belekevert ebbe az egészbe.
Már majdnem hazaértünk, amikor négy fiú jött velünk szembe. Azt gondoltam csak ismeretlen emberek. Tévedtem. Érzékeltem, hogy az addig csendben lépkedő Márió megtorpan. Azt hittem csak megállt cipőt kötni így én is megálltam.
Észrevettem, hogy az elöl álló fiú kést tart a kezében. -Ez nem létezik-gondoltam- ennyire én sem lehetek szerencsétlen. Visszafordultam Márióhoz mire elkapta a csuklómat és mindketten futásnak eredtünk. Soha nem voltam jó futó, bár vékony kezeimmel és lábaimmal elég könnyű volt lépés tartani a fiúval. Most az adrenalin is hajtott na meg a fiúbanda. Márió jól bírta a futást látszott, hogy nem maga miatt aggódik.
Nem sok esélyünk volt ugyanis az utca végéhez közeledtünk. Zsákutca-gondoltam-itta vége. Hogyan lehettünk ekkora hülyék? Úgy tűnt még a fogyatékos bandának is leesett, hogy csapdába kerültünk bár engem reményeim szerint nem láttak, de nem mertem kockáztatni. Ekkor elértük a falat. Márió elém állt így próbálva megvédeni.
A banda gúnyos mosollyal közeledett. Észrevettem ugyan egy két kukát, de esélytelennek tartottam, hogy segítség nélkül egyikünk is feljusson a mögöttünk tornyosuló fal tetejére. A vezér odaért és egy mozdulattal félrelökte a futástól kicsit kába Máriót, aki kétségbeesetten próbált védeni, pedig én láthatatlan voltam.
Zalán még közelebb lépett hozzám. Nem értettem, hogy láthatott meg és nagyon kezdtem beparázni. Megfogta a csuklómat és úgy szorította mint egy veszett. Arcát tolakodó közelségbe tolta az enyémhez. Ekkor született meg a döntés a fejemben. Hatalmasat térdeltem az ágyékába Ő még utolsó erejével belevágott a kezembe aztán a földön fetrengett tovább. A haverjai meglepetésükben elengedték Máriót hiszen Ők valószínűleg nem láttak. Siettek főnökükhöz segíteni.
Gyorsan felkaptam a földre ejtett kést és szaladtam a falhoz. Márió már ott állt és meglepően könnyen felemelt. Ezután segítettem neki felmászni. Ekkor jött a csavar a másik oldalon 3 méteres mélység tátongott. Hátranéztem és láttam, hogy Zalán és a haverjai is kezdtek magukhoz térni az első megdöbbenésből és elkezdtek felmászni a falra.
Nem volt más választásunk ugrottunk. Mikor földet értünk rögtön tudtam, hogy valami nem stimmel. Éles fájdalom hasított a bokámba és egy szívszorítót reccsent. Teljesen kifordult a helyéről. Hánytam a fájdalomtól és a látványtól.
Márió támogatott egészen hazáig és szerencsére a fiúk sem mertek utánunk ugrani. Míg vonszoltam magam éreztem a fiú testének melegét és tudtam, hogy biztonságban vagyok.
Mikor hazaértünk Márió megvizsgálta a bokámat. Természetellenesen állt, de nem tört el. Segített felülni az ágyra és elmondta, hogy vissza kell fordítani a bokámat. Hiszen egyértelmű volt, hogy az orvos nem tud egy láthatatlan bokát megvizsgálni. Már a gondolattól rosszul voltam. Bíztam benne, de azért rákérdeztem honnan tudja ezeket. Elmondta, hogy kosárlabdázik és edzésen látott már egy pár ehhez hasonló sérülést.
- Szoríts valamit a kezedbe!-szólt-Mert ez nagyon fájni fog!
Ezután megfogta a bokámat és elcsavarta a helyes irányba. A fájdalom szétáradt a lábamban már azt hittem, hogy soha nem ér véget. Üvöltöttem és sírtam, míg Márió hozott egy adag jeget a bokámra. Lefogott, hogy ne vergődjek és rögzítette a lábamat. A karjában tett le az ágyamra és megpuszilta az arcomat. Én meg borzasztóan kiszolgáltatottnak éreztem magam. Betakart és megsimította a kezemet. Nem is vettem észre, hogy ennyire késő van.
Volt egy gondolat, ami nem hagyott nyugodni, de úgy döntöttem inkább majd holnap gondolkodom rajta. Fel nem tudtam fogni, hogyan látott meg Zalán a zsákutcában. A fiú mellett aludtam el. El is felejtettem neki elmondani miről beszélgettem Médeával, pedig fontosnak gondoltam. Ott és, akkor nem tudtam másra gondolni, csak a mellettem fekvő fiúra.
Fogta a kezem mikor elaludtam. Úgy éreztem talán fontos vagyok neki. Ez pedig számomra egy eléggé ismeretlen érzés volt. El sem hittem, hogy ez az egész velem történik.
