Szerelmem Stockholmban

1. Fejezet 8.rész

Mint mindig most se aludtam sokat. Másnap reggel nagyon fáradtan keltem fel...

Folyton a családomon, a barátnőmön, a barátaimon járt az eszem.

A takarót ölelve aludtam el, de rég fogtam ilyen pihe puha dolgot egy röpke pillanatig megmosolyogtatott.

-Ébren vagy? halottam meg az ismerős hangot a szomszéd szobából.

-Igen. szóltam vissza Hannahnak.

-Hogy aludtál? kérdezte.

-Szarul mint mindig.

-Johnie... én valamiért jót aludtam most, nem is értem miért.

-Nyugodt voltál, én annál kevésbé.

-Fogjátok be! hallottuk meg a karcos női hangot, ez Lana lesz.

Mit akarhat már korán reggel tőlünk? Miért jött ide? Semmi jót nem sejtek...

-Ramon gyere ki!

Ramon csak úgy kijött a cellából, nem volt bezárva?! Egész végig nyitva volt?!

A nőszemély oda jött az én ajtómhoz, majd rám vetette szúró pillantásait.

-Kincsem. 

Miért mosolyodott el????

-Gyere közelebb, most. A hangja rettenthetetlen volt, bár mit is várnánk tőle rémisztő egy nő.

Oda mentem de nem túl közel, a kezét nyújtotta felém és mintha bizalmasan nyújtaná nem is tudom, nem akarom oda adni a kezem....

-Tedd amit az Úrnő kér!!! üvölt Lana mögül Ramon rám amire egy pillanatra megrezzenek.

Tartom magam és nem nyújtom oda a kezem.

-Akkor csak mutasd meg nekem az ujjaidat kincsem. Lágy hangon szólt...furcsa ez a nő.

Megmutattam neki távolról mind a 10 ujjam majd jól szemügyre vette.

-Rendben van. Majd rám mosolygott és Ramonnal együtt leléptek valamerre.

Pislogtam magam elé. Ez még is mi volt? Ugye nem akar megcsonkítani?

Oda mentem és kinéztem ezek tényleg elmentek valamerre a túlsó folyosó végén lehetnek onnan hallani valami beszélgetést.

-Játszani fogsz.... Szólalt meg Hannah.

-Mégis mit? Valami beteg játékot ahol elveszthetem az ujjaim? 

-Nem, hangszeren fogsz játszani.

-Miféle hangszeren? Miért? Én nem tudok semmi féle hangszeren játszani.

-Az mindegy, engem is hegedűzni akart megtanítani de én nem akartam és abból a külön zene teremből is már mindenhogy próbáltam szökni de nem ment. Sóhajtott.

-Itt zene terem van? Mekkora ez a hely?   Értetlenkedtem.

-Hatalmasabb a hatalmasabbnál.......  Válaszolt szomorúan.

-Miért tanít meg hangszeren játszani? 

-Honnan tudjam? Miközben ezt mondta próbált ismét szabadulni a szobájából.

Végig néztem az ajtaján, van vagy 8 féle zár rajta, majd az enyémen egy.

Nem is értem az övén miért van annyi zár... talán mert már annyiszor szökött.

-Johnie nincs a szobádban valami kicsi? 

-Megnézem. Körül néztem sok minden nincs itt egy atom bombát bíró ablak, egy  faágy és egy kis asztal 2 székkel.

-Keress valamit! Akármit! mondta sürgetően.

-Egy szeg is jó csak adj valamit! Siess még nem jönnek! mondta Hannah ismét.

Volt egy kopott szeg az egyik szék ülésénél sikeresen kiszedtem.

-Hogy adjam oda?

-A takaróval! Gyerünk!

Oda is adtam neki így ahogy kigondolta majd hallottam egy két pöccintést és Hannah kint volt!

-Bámulatos vagy! Szabadíts ki! 

-Igyekszem de ha jönnek futok. Néz rám kedvesen.

Sikeresen kinyitotta pár másodperc alatt az én záramat is. Megragadta a karomat és futásnak eredtünk ismét a baromi végtelen folyosón.

Persze újra riasztás lépett fel pár percen belül és a nagy fickók dörömbölő talpát hallottuk utánunk.

Vissza rántottam Hannah karját és egy nagy ajtó mögé bementünk nem néztem mi az csak cselekedtem.

Közel húztam magamhoz Hannaht és mutattam neki hogy maradjon csendben. Körülbelül a mellkasomig ért a csöpp leányzó de csöndben maradt és a hangos lihegésünk a futástól szép lassan lecsendesedett.

A gorillák elszaladtak az ajtónk mögül és nem vettek észre minket.

Hannah arca elvörösült és nem hitte el hogy sikerült.

Igazából én sem! Meglógtunk előlük de még korán sincs vége ki kell jutnunk ez az utolsó esélyünk most vagy soha!

-Köszönöm! Fogta meg a kezemet.

De puha a keze, és milyen pici... emlékeztet...