Angel or Demon

2.rész

   A hantok között manővereztem. Nem tudom mi elől menekülök, de az biztos, hogy valami rossz elől. A félelem a csontomig hatolt, akárcsak a hideg. Nem volt rajtam más, csupán egy fekete póló és egy zöld rövidnadrág. Nem valami jó összeállítás az időt tekintve, se a helyszínhez. Éjfél lehetett, mínusz fokok és rohadt sötét, ha a hold nem lenne nem látnék az orrom hegyéig sem.
   Futás közben a térdig érő gaz felsértette a lábam, ott ahol nem takarta anyag. Nem törődtem vele, futottam tovább. Muszáj volt futnom, mert ha utol érnek az jobban fog fájni, mint a vágások a lábamon.
   Hátra pillantottam, azok a valamik már nem követtek. Lelassítottam és szemügyre vettem az erősen vérző lábaimat. Vékony vörös patakokban folyt a vér. A zoknim és a cipőm tocsogott a ragacsos vértől.  Ha ilyen sok vért vesztettem nem kéne elájulnom? Mintha csak kérnem kellett volna, szédülni kezdtem. Megtámaszkodtam az egyik hideg hantba, vártam míg a forgás megszűnik.
   A temetőt körbe ölelő négy kőfal egyikén egy kút volt felszerelve. Eltámolyogtam odáig és ittam a jeges vízből. Megtöröltem vizes arcom a pólómba, a tekintetem a kút tetejére esett. Egy angyal ücsörgött törött szárnyal a támlán. Üres tekintete a támla közepébe nézett. Oda irányítottam az enyémet is. Egy rövid vers éktelenkedett azon. Körbe kémleletem, azok a szörnyek
nincsenek e a közelben.
   A hold fényénél elolvastam.

Ne add fel
Hisz a reményt megtalálod a szívedben

   Na és milyen reményt?! Mindig ugyan az a vége! Meghalok azután felébredek.
   Hiába bámultam elszántan az angyalt további fejleményeket várva, ő csak bámult rám az üres tekintetével.
   - Nem fog válaszolni neked, hiába nézel úgy rá. Ő csak egy szaros angyal!
   Még volt időm megfordulni mielőtt a falhoz vágott volna. Olyan erősen szorított a falhoz, alig kaptam levegőt. Az oxigén hiánytól fekete foltokat láttam magam előtt.
   Most, hogy alakot öltött jól megnéztem magamnak.
   Gyönyörű volt, de akkor lett volna a legszebb, ha a szemében éktelenkedő gyűlölet nem torzítaná el az arcát.
   - Ki vagy te? – nyögtem a szorítás közül.
   Sokszor mutatta már meg az arcát, de csak most volt bátorságom megszólítani.
   A szörnyeteg nevetett, röhögött a kínomon, vagy csak az ostoba kérdésemen a helyzetet tekintve. Ő állt nyerésre, mint mindig.
   - Tudod, te vagy az első, aki kinek és nem minek nevezett.
   Huh, ezt most dicséretnek veszem.
Örülj neki, te féreg! – kiabáltam az arcába.
   - Cacacaca. Egy ilyen szép lány mint te, nem beszélhet ilyen
csúnyán. – ördögien elmosolyodott    – Majd én megtanítalak szépen beszélni.
   Az övére erősített tokból előhúzott egy aranyló pengét. A félelem a csontomig hatolt a kés láttán.
   Addig szurkálta a pengét a testem minden porcikájába, amíg egy nyögés is elhagyta a számat. Mindeközben nevetett, kacagott. A szemében lévő gyűlöletet felváltotta a puszta gyönyör, ahogy végig nézte alkotását. Aztán csak elsétált. Itt hagyott egyedül elvérezni.
   Az utolsó erőmmel még odaszóltam az angyalnak.
   - Milyen reményről beszélsz te?
   - Ami a lényed része. – válaszolta, de csak hallucinálhattam, az angyal szája nem mozgott.
   Ezek után átadtam magam a sötétség nyomuló karjainak.
   Vége. Meghaltam.

   Hirtelen ültem fel, amit meg is bántam. Jól bevertem a fejem a plafonba. Mi a francért van ilyen alacsonyan a plafon? Vagy miért ennyire magas ez a fránya emeletes ágy?
   Hé. Mit keresek én itthon az ágyamban? Nem rég még az impalában ültem és fánkkal tömtem a pofám.
   Benéztem a paplan alá. A tegnapi ruha volt rajtam és tiszta sár volt alattam a lepedő. Még a cipőm is rajtam maradt. Mindegy, majd útközben kitalálom, hogy mi a csuda történhetett.
   Megkerestem cipős lábammal az ágylétra legfelső fokát, de megcsúsztam és pofára estem.
Na szép, ma is jól kezdődik a napom.
   Feltápászkodtam és kutakodni kezdtem egy tiszta ruháért az egyetlen szekrényemben, amire átvedlek. Nincs sok ruhám, ezért nincs sok választékom.
   Anyáék még nem mentek el. Csoda, hogy nem kelt fel és ordította le a fejem az esés miatt. Felkaptam a tatyóm és el is indultam. Nem érdemes megvárni míg anyám felkel. Katasztrófa lenne.
   Sietősre fogtam magam. Alexa már várt rám.

   Leültem a helyemre, kipakoltam a szokásos dolgokat. Egy füzet, egy toll és amit olvasok.
   - Érdekes könyv, de undorító.
   Mérlegeltem a választ. Nem ismerem a hang tulajdonosát,
szóval nem tudhatja, utálom, ha olvasás közben hozzám szólnak.
   - Ki?
   - A bukott angyal.
   Felnéztem. Körülöttem mindenki megdermedt, még az óra is megált. Csak én és a mellettem ülő férfi éltünk.
   Ez hogy? Az előbb még nyüzsgött mindenki, elég hangosan. Fú, jó mélyen olvashattad, ha ezt a hangváltozást nem hallottam meg.
   A mellettem ülő férfi érdekes volt.    Nem a mi korosztályunk, akkor mit keres a közép iskolában?
   Olyan ismerős valahonnan. Tökéletes arcát fekete haj keretezte, az ajkai csókolni valóak, az illata meg elleállhatatlan. A vonzereje erős volt, a nyakába is ugortam volna, csak hogy a hátán fehéren ragyogó szárnyak díszelegtek. Igazi szárnyak!
   Kinyitottam a szám, hogy egy értelmes mondatot kinyögjek, de a torkomon akadt a szó.
   Nem. Nemnemnemnemnem és nem! Az kizárt, hogy igaz legyen. Szárnyas emberek nem léteznek, ahogy szörnyek sem!
   Meg dörzsöltem a szemem, hátha egy kicsi agyrázkódásom van az esés következtében és képzelődőm. Meg is csíptem magam párszor, de még mindig ott ült a szárnyival és kíváncsian fürkészett barna szemeivel.
   Ismerem magam. A kiakadás után jön a lemerevedés , azután a menekülés. A testem keményen megfeszült, már benne is vagyok a második fázisban.
   A férfi se szó, se beszéd szertefoszlott, nem is, köddé vált és a helyét vissza vette Alexa. Minden újra elindult. Az osztályom hangosak, alszanak. A tanár tartja az órát, nem is zavartatva magát, hogy csendet teremtsen. Én még mindig lefagyva ültem és bámúltam azt a helyet, ahol előbb még a férfi ült.
   Alexa értetlenkedve figyelte, párszor csettintett is, valami élet jelet kicsikarva belőlem, de ez most nem az a beszélgetés közben hirtelen lefagyás, hanem a pánikba estem és mindjárt kiabálni fogok lefagyás.
   Nem várhattam meg míg kiabálva török ki. Felpattantam a székemből, megfogtam a táskám egyben Alexa kezét és kihúztam a folyosóra. Meg sem álltam a mosdóig, még a tanár sokszori figyelmeztetése ellenére sem.
   A mosdóban belöktem az értetlenkedő lányt az egyik fülkébe és magunkra zártam az ajtaját.
   - Útisten, Anna! Mi történt? – aggódva fordított maga felé.
A torkom összeszorult, nem kaptam levegőt. Kinyitottam az ablakot és jól kitettem a fejem rajta. Vettem egy mély levegőt. Pár mély lélegzet után sikerült lenyugodnom.
   - Anna, jól vagy? Elmenjünk a védőnőhöz?
   Gyorsan megráztam a fejem. Még csak az kéne! Egyenesen beutalna a legközelebbi diliházba.
   - Mondj már valamit! – a vállamnál fogva megrázott.
   - Cs...csak megijedtem. – préseltem ki a választ vacogó fogaim
közt.
   - Na, de ennyire? – hüledezett – Hallod, te lefagytál! Neked mióta van pánik rohamod? Eddig hányszor volt?
   - Igen, igen és nem tudom. Ez volt az első.
   - Mit Láttál? – lejjebb halkította a    hangját. A mosdó előtt sétált el
egy tanár.
   - Csak egy méhecskét! – alig adtam ki hangot.
   - Na ne szivass! Egy méhecskétől estél pánikba? – kitalálhattam
volna reálisabb hazugságot, de azt mégsem hinné el, hogy egy szárnyas embert láttam.
   - Igen, tudod, hogy utálom a bogarakat. – végül is nem hazudtam akkorát. A bogarak undorítóak és ijesztőek a szőrős lábukkal, meg a nagy szemükkel.
   Még fürkészett egy kicsit, azután ott hagyott.
   - Na mindegy. Ahogy akarod.


   A hideg víz végig folyt az arcomon, lemosta a festéket. Hagytam, hogy a szemfesték összekeveredve a vízzel lefollyon az arcomról. Az elfolyt festék csípte a szemem, de nem törődtem vele.
   A tükörben farkasszemet néztem avval a lánnyal aki én lehettem.    Rosszul néztem ki így elkenődött festékes arccal. Mint aki most szökött a gyogyóból. Sajnos mások szerint nem most.
   Ez hogy történhetett meg? Lehet, hogy nem vagyok 100%an normális, de bolond sem. Eddig rémes rémálmok, most meg hallucináció?   Az álmaimban lévő szörnyek sem léteznek, de azok meg maradtam az álmomban. De szárnyas emberek az álmon kívül, az már sok!
   Gyorsan összeszedtem magam. Mindjárt kicsengetnek és kezdenek beszállingózni a lányok a mosdóba.
Nem akartam, hogy így lássanak. Tudom, hogy bolondnak néznek, flúgosnak és máskor magasról szarok rá, de most kikészültem. Most nem menne.
   A táskámból előkotortam egy tasak nedveskendőt, avval letöröltem a rászáradt festéket és újra kentem. Miután evvel is kész lettem a földszintre vettem az irányt.
   Haza kell mennem. Igazából a fiúkhoz kéne, de nem tudom melyik hotelben szálltunk meg az este. Olyan fáradt voltam az este, hogy nem foglalkoztam vele, hogy megtudakoljam. Csak ágyban akartam tudni magam, ezért azt is tettem. És mivel nem vagyok profi kereső, mint Sam, nem tudok merre elindulni, csak haza. Csak remélni tudtam, hogy megint rám találnak.
Egy kicsit nehéz lesz kijutni. Hátul jöttem le a kapu meg elől van. Ahhoz végig kell mennem az igazgatói, a titkárság előtt és ki kell cseleznem a portást. Vagy csak az igazgatói és a titkárság előtt surranok el, feltörőm az ajtót és a parkolón keresztül lógok meg. Igen, ez jó terv. Ezután már csak az órán veszik észre hiányomat.
   Nyugodtan elsétáltam a termek előtt, mint egy szokványos diák, aki óra alatt sétálgat a folyosón. Szerencsére egy tanár sem jött velem szemben. A rács nyitva volt, már csak az ajtót kellett kinyitnom.
A hajamból kihúztam egy hullámos hajtűt, ami a rakoncátlan göndör frufrumat fogta hátra. Kihajlítottam. Kár érte, de a cél szentesíti az eszközt.
   Bajlódtam egy kicsit a zárral, közben figyelnem is kellett, nehogy lebukjak. Elég feltűnő a szándékom az ajtó előtt guggolva a zárt piszkálva.
   Végre megadta magát a zár. Halkan kinyitottam, majd óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót. Még egyszer bekukucskáltam a koszos ablakon, nem jár e erre felé tanár. Egyenesedtem volna ki, ha nem ijedek meg a mögöttem álló alaktól. Úgy megrémültem a lebukástól, hogy leesek a lépcsőn, ha egy erős kéz nem tart meg.
   - Látod Sami, mondtam én, hogy a lány lógós, de nem hittem
volna, hogy az igazgató orra előtt sunnyog ki.
   Annyira elegem van ezekből a mondatokból. Dean mindent tud, csak azt nem amit kéne.
Ijedtemben a fiú mögé bújtam. Dean olyan magas, hogy én a 166 cm-mel nem látszottam ki mögüle.
Visszase nézve lerohantam a lépcsőn és az impalához igyekeztem. Amíg ide nem értek a fiúk, a kocsi mögött guggolva vártam, nehogy az emeletről szúrjon ki valaki.
   - Elment már?
   - Itt sem volt. Relax. – miért akar Sam nyugtatgatni?
   - Ne nyugtatgass! Tudod mit kapok, ha rajtakap nemhogy
valamelyik tanár, de egyből az igazgató?!
   - Anna nyugi, tényleg. Ellenőriztük. – Sam kinyitotta előttem a kocsi hátsó ajtaját – A portás sincs a helyén, se senki, ezért ne aggódj, azért viszont aggódhatsz, hogy tegnap szőrén szálán eltűntél, még egy levelet sem hagytál. – most két dühös szempárba bámultam bele.
   Nem tudom eldönteni, hogy a tanárok dühös szeme, vagy a fiúk dühös tekintete rosszabb.
   Az képtelenség, hogy eltűntem volna. Igaz, nem tudom, hogy miért otthon ébredtem, de biztos vagyok benne, nem mentem el. Legalább is nem önszántamból.
   - Mi? – csak ennyit tudtam kinyögni – Mármint, igen eltűntem.
Nem a hotelszobában ébredtem, hanem otthon, de azt hittem, hogy rá jöttek én egy senki vagyok, nem érek semmit és haza vittetek.
   Miért kell mindig hazudnom nekik? Ők elhinnék ezt a sok szarságot ami velem történik, bár ha tényleg bolond vagyok, akkor mennyi igazat adhatok a hangoknak?
   A szemüvegem mögül néztem rájuk ártatlanul és megvontam a vállam.
   - Na jó, erre még vissza térünk. – még vetett rám egy lesújtó
pillantást, beindította a motort és kihajtott a parkolóból.  
   Dean nem bízik bennem, nem is adtam rá okot. Mindig hazudok, mindenkinek, még nekik is. De még magam sem tudom mi történik velem. Ezek az álmok, még ha nem is valódiak, érzem minden egyes vágást amit rajtam ejt az a szörny.
   - Tudom, hogy nem vagyok a szívetek csücske, de haza kell
mennem.
   - Oh, értem. Na és miért? Anyuci azt mondta? – a szavai
csöpögtek a gúnytól és egy picit meg is sértett.
Nyugi Anna, ne gurulj be, annak csak rossz vége lenne. Nem igazán sikerült.
   - Ide figyelj! Attól, hogy te felnőtt vagy én meg csak tizenhat, ne
hidd azt, hogy így beszélhetsz velem! Lehet te nem cseréled le a ruháidat naponta, de ha igen az sem érdekel, viszont nekem kell tiszta ruha, ha már elvisztek és nem mehetek haza. Érted? Tiszta pólók, nadrágok és...
   - Szerintem már érti mit mondasz.
Jól esett kimondani, de még mindig forrt a fejem a dühtől. Nem szeretem ha dühös vagyok, nem tudom irányítani. Általában őrjöngésben vagy sírásban végződik. A könnyek csípték a szemem, de nem engedtem kibuggyanni. Nem sírok előttük, még csak az kéne. Dean csak jobban azt hinné, gyenge kislány vagyok, akinek parancsolgathat, akire vigyázni kell. De ami az igazság, inkább félniük kellenek. Egy szörnyeteg vagyok. Tudomásom szerint nem öltem embert, de nem érzem magam ártatlannak.
   Deanben is felment a pumpa. 130al vezetett a 90en helyett és erősen markolta a bőrrel bevont kormányt.
   - És miért otthon voltál? – úgy látszik ezt nem később beszéljük
meg – Miért gondolod azt, hogy mi csak úgy kirakunk? – sűrűn a visszapillantótükörbe nézet, hogy rám tudjon nézni csúnyán.
   Nem is tudom honnan szedhettem ezt a hülyeséget. Honnan is...ah igen. Talán onnan, hogy nem mehetek haza, szinte elraboltatok és attól is begazoltok, ha nemet mondok valamire, amihez rothadtul nincs kedvem!
   Persze ezt nem mondtam ki hangosan. Csak egy újabb ok lenne egy veszekedésre és lehet, hogy akkor már nem tudom türtőztetni magam. Inkább bosszúsan hátra dőltem és pufogtam magamban.


   Az impala kerekei csikorogva állt meg a házunk előtt. A kocsi kerék a hirtelen fékezés miatt fekete csíkot húzott a betonon. Dean még a hosszú út alatt sem nyugodott meg, tartotta a 190et. Az út alatt nekem is volt időm gondolkodni, kissé lenyugodtam. Gyanítom, nem csak én bököm a csőrét. Ha a hangok igazat mondanak, akkor Dean irracionális dolgok miatt aggódik. 
   A házban a folyosók néptelenek voltak, a szobák üresek. Felléptem a helyeken kiszakadt lépcsőre, aminek megvolt minden foka mielőtt reggel suliba mentem. Most lenézve a sötét pince tátotta száját.
   Átugrottam néhány szakadékon. Nem hallottam lépteket mögöttem. Megnéztem, de a fiúk eltűntek. És még engem szidnak.
   Nem értem mi történt itt, míg én távol voltam. A falakról a festék néhol lepattogzott, az ajtók ki vannak szakadva a helyükről, csak a zsanér tartja bennük a lelket. A legrosszabbul a konyha nézett ki. Mindent penész és rozsda borított, lefedve vastag porral. A levegőben romlott záptojás szag terjengett.
Mi történt itt, de tényleg? Mert mielőtt elmentem a konyha csillogott-villogott, ahogy azt elvárták az irodában. De most a konyhát megette a penész és a rozsda.
   Az iroda ajtaját hiába rángattam, zárva volt és nem úgy nézett ki, mintha ez egy iroda ajtó lett volna valaha is. A képek és az idézetek hiányoztak, ahogy a faliújságról minden. A Zsuzsi irodája sem volt nyitva.
   Most vagy elment itthonról mindenki – évekkel ezelőtt – vagy megint hallucinálok.
   Felmentem az emeletre. A nappali sem nézett ki valami jól. Olyan ez a hely, mintha lakatlan lenne évek óta, ami tudom hogy lehetetlen, mert itt élek vagy két éve.
   Az ajtó zárjába helyeztem a kulcsom és magamban imádkoztam, hogy a cuccaim a helyükön legyenek. Az ajtó nyikorogva kinyílt. Érintetlen volt minden, azon kívül, hogy csak az én cuccaim voltak meg.
   A vetett ágyamon ott pihent egy fehér boríték. Behúztam magam mögött az ajtó és fürkészni kezdtem a levelet. Óvatosan közelítettem meg. Ezek után, amiket láttam, kezdek félni mindentől, még egy ártatlan borítéktól is. Az író asztalomról felkaptam az egyik füzetet és rádobtam. Nem történt semmi, nem robbant fel. Elsöpörtem róla a füzetet és kibontottam.
   A sötétben feküdtem és a levél tartalmán gondolkodtam.
Közben be is aludhattam, kint már sötét lett. Még mindig azon a furcsa szón járt az agyam. A többi állítás igaz. Erősebb vagyok az átlagnál, okosabb, ám az utolsó mondaton kiakadtam. Nekem nincsenek szüleim! Vagyis biztos, hogy vannak, de akiről azt hittem, hogy az anyám, kiderül nem az.
   Lentről hangok szűrődtek fel. Ha ez nem Dean vagy Sam, akkor kiugrok az ablakon. Nem igaz, hogy nem hagynak nyugodni. Mi vagyok én, hogy így vonzom őket? Egy senki, az vagyok!
   A sötétben óvatosan mentem a lépcsőn, nem volt kedvem megint pofára esni. Csendben nem ment, a lépcsők úgy nyikorogtak, mintha hasítanák őket. Ezt a konyhában lévők is meghallották. Biztos, hogy nem Dean vagy Sam az, hacsak nem tanultak meg idegen nyelven beszélni.
   A jó büdös francba!
   Neki iramodtam. Már nem érdekel meghallják e, csak minél távolabb akarok lenni tőlük.
   Kirontottam a kapun. Az impala sehol nem volt, ahogy a fiúk sem. Hol a francban vannak ilyenkor?!
   A lépcső felé vettem az irányt. A vizes lépcsőn sikerült megcsúsznom. Teljesen az aljáig legurultam. Feküdtem az eső áztatta járdán és nagyon elgondolkoztam azon, hogy felkeljek és tovább fussak. Mit érek vele? Úgyis meghalok.
   Már majdnem utol értek. Az ösztön elég erőt adott a futáshoz. Felkeltem és rohantam ahogy csak tudtam.
   - Hagyjatok már!