Angel or Demon

3.rész

   A levegőbe szagoltam. Nem akartam felkelni, a puha ágyba szinte belesüppedtem, de az almás pite illatának nem tudtam ellen állni. Éreztem a számban az alma édes ízét, az omló tésztát. Fenséges egy étel.
  Meg dörzsöltem csípás szemeimet, kinyújtottam elmacskásodott végtagjaimat. A levegőben tényleg almás pitét édes illata terjengett, nem csak álom volt. Végre valami, amiért érdemes felkelni.
   - Imádlak anya!
   Széles mosollyal az arcomon kipattantam az ágyból. Amikor a hideg levegő megcsapta meztelen testem megborzongtam, de meg is döbbentem. Miért vagyok meztelen?
   Léptek zaja szűrődöt be a nyitott ajtón. Gyorsan magamra tekertem a lepedőt, nem láthat meg, bárki is az.
   Az ajtón belépett egy igen helyes férfi, tálcával a kezében. A szép pofija még nem jogosítja fel arra, hogy levetkőztessen, ha ő volt.
   Mi történt? Nem fogyasztottam alkoholt, szóval nem lehet az, hogy mámorosan oda dobtam magam neki. Úristen! Lefeküdtem evvel a férfival, csak ez magyarázhatja azt, hogy meztelenül ébredtem egy idegen ágyban, egy idegen lakásában. Szent ég, nem is otthon vagyok! Nekem nincs is anyám!
   Fejemet fogva leültem az ágyra. Ennyire csak nem lehettem elkeseredve. Ah, jóságos ég! Oda adtam az egyetlen dolgot, amiről csak én dönthettem, egy idegennek. Nem hiszem el.
   A férfi lerakta a tálcát az ágy melletti asztalra és leült mellém. Rám nézett, én is rá, de fogalmam sem volt, hogy most mi a francot kéne csinálnom. Ha lefeküdtünk, akkor azt hiheti, hogy ezt természetes. Én még nem voltam ilyen szituációban, szóval most csak értetlenül néztem rá.  
   A férfi eddig nyugodtan ült, most nevetésben tört ki. Hahotázva csapkodta a combját.
   Teljesen össze vagyok zavarodva. Most miért nevet?
   - Bocs, de nem bírtam már ki! - alig bírta abba hagyni a nevetést - Amilyen arcot vágtál. - hatalmas tenyerével törölgette könnyes szemét.
   - Már elnézést, de mi olyan nevetséges? - ösztönösen feljebb húztam magamon a takarót.
   - Nyugodj meg, nem azért vagy pucér, mert mi... - megint elnevette magát - ...lefeküdtünk!
   Nagyon megkönnyebbültem. Nem követtem el hülyeséget, még sem éreztem magam annyira könnyebbnek. Nem feküdtünk le, akkor miért nevet, és én miért vagyok meztelen? Annyi bátorságom nem volt, hogy rákérdezzek.
   Odament az egyik szekrényhez és kivett egy fehér pólót, amit oda dobott mellém, az ágyra.
   - Vedd fel, edd meg a reggelit!
   Az ajtónál még visszanézett. Megint elnevette magát, közben a fejét rázta, mintha nem hinné el.
   Egyedül maradtam a gondolataimmal. A gondolataim nem szóltak elég hangosan, a hasam nagyot korgott. Nem bíztam a férfiban, de egy ideje nem ettem. Abban a lebujban, amit az otthonomnak hívtam, nem volt egy falat kaja sem.
   Bekajáltam a pitéket. Evés közben a tükörre esett a pillantásom. A pofám gézzel volt bekötözve. Óvatosan lefejtettem a ragasztó csíkot a bőrömröl. A belseje véres, de az arcomnak semmi baja nem volt.
   Felkaptam magamra a pólót, ami leért legalább a combom közepéig. Nem is baj, így mindenemet eltakarja.
   Furán éreztem magam. Sose tudtam hogy viselkedjek egy idegen házban.
   A férfi visszatért kezében a ruháimmal. Az ágynál megállt, nem jött közelebb, viszont én a falig hátráltam.
   - Nem kell félned, nem foglak bántani.
   A falról lelógó szárítóra felakasztotta a ruháimat száradni. Felém fordult, látszott rajta, valamin nagyon gondolkodik. Bozontos szemöldökét összehúzva meredt rám. Még édesnek is nevezném, csak hogy senki sem nevezi az elrablóját édesnek.
   - Ugye nem vagy csöves? - az arcából ítélve ez nagyon komolyan kérdezte.
   Hüledezve meredtem rá. Miért lennék csöves? Miért hiszi azt mindenki, hogy csöves vagyok?! Mindig tisztálkodom, tiszta ruhában járok-kelek, és nem bűzlők a piától, az istenért!
   - Nem! - néztem rá morcosan.
   - És kannibál? - ez már röhejes. Komolyan kezdek aggódni a srác elmeállapotáért.
   - Nagyon is átsülve szeretem a húst! - nyugtattam meg - Nem foglak megenni.
   Újra a szekrényhez sétált, kivett belőle pár ruhát és elkezdett levetkőzni. Azonnal a szemem elé kaptam a kezem.
   - Most meg mit csinálsz? - a fejem égett, valószínűleg elpirultam.
   - Tudod, pizsamában nem mehetek dolgozni.
   - Megálló! - feltartottam a kezeim ezzel szabadon hagyva a szeme.
   A férfi értetlenkedve nézett rám. Próbáltam nem azt figyelni hogy húzza fel a farmert a feszes popsijára. - Nem hagyhatsz itt!
   - Miért nem?
   Nyomós okom nem volt. Nem akartam egyedül maradni a lakásán. Még vissza jönnek a szörnyek és egyedül nem tudom megvédeni magam. Persze ezt nem mondhattam, ha a fiúk bolondnak néznek, ő miért ne tenné?
   - Veled megyek.
   A férfi olyan arcot vágott, mintha most közöltem volna a világ leghülyébb tervét.
   - Nem!
   - Nem?
   - Nem.
   Hát ezt jól megbeszéltük.
   - Nem maradok itt egyedül! - talán a hiszti beválik. - Mi van, ha a barátnőd haza jön és itt talál engem. Ugyan is én lány vagyok és a lányok eléggé féltékenyek tudnak lenni.
   Mosolyogva rázta a fejét. Csak nehogy megint röhögő görcsöt kapjon.
   - Ne mosolyogj, ez tény és való. Én is féltékeny tudok lenni, eléggé.
   - Nekem nincs barátnőm. És azért mosolygok, mert édes, hogy azt feltételezed, nekem van barátnőm.
   Egy kicsit ledöbbentem. Egy ilyen helyes férfi után képtelenség, hogy nem futnak a nők.
   Hát a hiszti sem vált be.
   - Akkor sem maradok itt! - karba tettem a kezem, hátha így határozottságot sugallok és felfogja, márpedig én vele megyek.
   - De mi a jóságos istenért?! - hirtelen felpattant az ágyról.
   A határozottságom alább lett, nagyon megrémisztett. Zöld szeme szikrákat szórt és dühében egyáltalán nem helyes. Mintha ez lenne a legnagyobb gondom.
   Félelmetes volt a szemében megbúvó harag, szinte olyan mint azoknak a szörnyeknek.
   - Itt maradsz! - fogta a kabátját és elment. Annyira meg voltam szeppenve,  inkább nem is ellenkeztem.


   Elkeseredve ültem a földön, a sötét szobában. Nem tudtam megszökni. Az ablakok be vannak rácsozva, az ajtó meg kulcsra zárva, megpróbáltam vállal kitörni, de a vállamnak nagyobb baja lett mint az ajtónak. Egyáltalán miért van rács az ablakokon? Mit titkol ez a férfi, és miért akarta ennyire, hogy itt maradjak?
   Az ajtó csapódására beiszkoltam az ágy alá. Össze gömbölyödtem amekkorára csak tudtam, reszketni kezdtem mikor a szoba ajtaja nyikorogva kinyílt és valaki besétált. Két bakancsos láb sétált fel-alá a szobában. A szám elé kaptam a kezem, nehogy félelmemben elsikítsam magam vagy tüsszentsek, a vastag portól, ami az ágy alatt gyűlt össze az évek során.
   - Anna, hol vagy? - honnan tudja a nevem - Anna gyere elő, én vagyok az, aki megmentett. - engem senki nem mentett meg.
   Egy hideg kéz megragadta a lábam és húzni kezdett. Hangosan felsírtam, a sikítást se tudtam visszatartani. Elkapott!
   - Ne! Hagyj békén! - miért is hatna egy gyilkosra a könyörgés - Ne ölj meg, ne ölj meg! - átölelve magamat ringattam ide oda. Nem akartam megint meghalni.
   - Anna nyugodj már meg! - megfogta az arcom kényszerítve, hogy rá nézzek. Mikor kipislogtam a könnyeket, felismertem azé a férfi arcát, akinek a lakásán voltam.
   Kitörtem a szorításából és rák módjára hátra araszoltam. Neki estem a tükörnek, a szilánkjai rám estek, belém is állt pár, de az előttem álló férfi kötötte le a figyelmemet.
   Nem tudom melyik rosszabb. A szörnyek, vagy ő?
   A férfi megindult felém. Megfogtam egy nagyobb tükör szilánkot, magam elé emeltem megálljt parancsolva. A férfi meg is állt, feltartotta a kezeit, de nem tudtam megnyugodni. A gonoszság, amit reggel láttam a szemeiben, ölésre is képes. Azt nem tudom, hogy én képes lennék ölni, még a gondolat sem fordult meg egyszer sem a fejemben. Mégis, valahogy meg kell védenem magam, ha nem is ölöm meg, de megsebzem.
   Lassan araszolt közelebb. Jobban rászorítottam a szilánkra. Az ujjaim elfehéredtek a vérhiánytól. A hátamat a falnak vetettem és lassan felálltam.
   - Anna, mit csinálsz? Tedd le! - nem igazán hallottam mit mond, a szívem dübörgése mindent elnyomott.
   Nem tudtam elmenekülni, az ajtónál állt, ha el is futok mellette csak kinyújtja a karját és megfog. Más felé meg nincs kiút. Mégis megpróbáltam.
   Nekivetkőztem és amilyen gyorsan csak tudtam futottam. Már kezdtem örülni, de az utolsó pillanatban megfogta a karom és vissza rántott. Szorosan magához szorított, amiből nem volt menekvés.
   Feladtam. Ha meghalok, akkor újra felébredek, mert ez csak egy rossz álom. Annak kell lennie. Otthon elaludtam és ezt csak álmodom. Szorosan lehunytam a szemem, de mikor kinyitottam még mindig a férfi szorításában voltam. Újra könnyek gyűltek a szememben. Nem tudom, a testem hogy tud ennyi könnyet termelni, és nem is ez lesz az utolsó sírásom. Annyira dühös vagyok, mindenkire. A fiúkra, mert ilyenkor sehol sincsenek, a férfira, mert elrabolt, az anyámra, mert nem is létezik, istenre, mert ő szarik bele, mi van velem. És magamra, mert ennyire gyenge vagyok, hogy semmitől sem tudom megvédeni magam.
  Megtörten lehunytam a szemem és hagytam, had tegyen velem amit akar. Ha isten erre kárhoztatott, nem tudok mit tenni, el kell fogadnom ezt az örökös körforgást. Felkelek, lefekszem, álmodom, meghalok és újra kezdődik minden. Ez az én végzetem. Nevetséges, hogy mások ezt keresik egész életükben, valaki nem is talál rá, és én, aki csak élni akart, az ölébe hullt. Hát tudjátok mit? NYASGEM!
   Visszafolytott lélegzettel vártam, mi következik, de nem éreztem semmit. Csodálkozva kinyitottam a szemem, nem ilyen fájdalom mentes a halál.
   A férfival találtam szemben magam. Aggódott, de nem értem miért.
   - Miért nem teszed meg? Tán azt élvezed, ha az áldozatod kínlódik? - megfogtam borostás arcát, kellemesen szúrt - Miért kell a halálomnak gyönyörűnek lennie?
   - Miket beszélsz? - Elengedett és egy kicsit eltávolodott tőlem - Csak nem azt képzeled, hogy megakarlak ölni?
   - Miért, nem így van?