Visszahúzol

Hajnal

Habár nem akart, Harrynek mégis muszáj volt szembenéznie a ténnyel, hogy aznap van közös órája a szőke ördöggel. Már két napja tökéletesen kerülte a másikat, de végül csak egy légtérbe fognak kerülni. Ha belegondolt a dologba, egyből megborzongott. Még korán reggel volt ugyan, s Harry még az ágyból sem kelt ki, rögtön azon kezdett el töprengeni, hogy hogyan lógja el a legutolsó órát, a Mardekárral való közös gyógynövénytant. Legalább utána mehet edzésre, akkor majd biztosan kikapcsolódik egy kicsit. Hát igen, mostanában kétszer annyit gyakorolt a kviddics csapat, ugyanis már nyakukon volt a mérkőzés. Harrynek ezek a mindennapos koradélutántól késő estig tartó percek adtak megnyugvást jelenleg. Meg hát persze a barátai. Ki is kelt az ágyból, s legnagyobb meglepetésére Ron már elhagyta a szobát. Odakint még sötét volt, s ebből Harry arra következtetett, hogy még soká lesz az, amikor mindenki fekel. Halkan a szekrényéhez lépett és miután felvette mindennapi öltözetét, belebújt a talájába is, aztán megkötötte Griffendéles nyakkendőjét. Így indult el megkeresni Ront. Nem kellet messze menjen, hiszen a vörös hajú fiú a klubhelységben ült egy fotelban. Lázasan lapozgatott egy könyvet a tűzhely halvány fényénél, mintha keresne valamit. Harry rég látta már őt ilyen kétségbeesettnek, és végül a kiváncsisága győzött.
-Jó reggelt, Ron! Mit olvasol? – huppant le mellé egy másik fotelba.
-Ja... Harry, szia! Ez? Ömm... Csak egy kötelező olvasmány, azt hiszem – próbált mentegetőzni a vörös. Harry nem tudta mire vélni a helyzetet, így hát szórakozott mosollyal nekiugrott barátjának, hogy elvegye tőle a könyvet. Ron hevesen ellenkezett és a sötét borítós darabot szorongatva lábaival tartotta magától távol a másik fiút. Kis idő múlva Harrynek végül sikerült elvegye a papírhalmazt Rontól, aki innentől kezdve a szemüvegesnek a reakcióját leste. Harry kifújta magát és szemügyre vette a könyvet. Régi darab volt, erős bőrkötésben. A feketés-barnás alapon fénylő vonalak kanyarogtak, mint apró kukacok. A csíkocskák kergetőztek még egy kicsit, utána pedig katonás sorba rendeződve fel-alá járkáltak. Végül megálltak a borító tetején és egy-egy betűvé formálták magukat, ezzel megalkotva a könyv címét:

Szelleműzés III.
Lidércek és Rémálmok, avagy
a Lidérces Rémálmok Vége

Harry kérdőn Ronra nézett, de barátja nem figyelt rá többet. Az ablakon keresztül meredten bámult a mezőre, s odakint egy alak állt. Egy gödröt ásott éppen egy hatalmas vaslapáttal. Az a valaki nem hasonlított emberre, olyan volt inkább, mint egy árnyék. ,,Pont olyan árnyék, mint...''
-Ő az, Harry – mondta Ron. – Ez a valami nem normális, éjjel álmomban is őt láttam.
A fekete hajú érdeklődve fordult barátja felé.
-Én is láttam már. Pont amikor Malfoyjal a tónál voltunk... Tudod, amit meséltem.
Ron csak hümmögött egyet, jelezve, hogy hallja barátja szavait. Némán figyelték a fura figurát, ahogyan egyre csak teszi az egyik földkupacot a másikra. Az, miután úgy érezte, elég mély a gödör, kivett egy apró, fényes tárgyat a ruhájának tűnő valami zsebéből, és beledobta a lyukba. Utánanézett még egyszer és betemette.
Harry meg Ron kétségbeesett pillantást váltottak.
-Tuti, hogy valami gonosz szellem – szorította össze ajkait a vörös hajú fiú. Harry csak elgondolkodva bólintott. Mi van, ha a fura alak Sirius Black volt maga? Elképzelni sem merte.
-Mit fogsz tenni, Ron? – kérdezte Harry komolyan.
-Hát, mivel mostmár te is tudsz a dologról, kérlek segíts. Szelleműzést kell tartsunk – jelentette ki magabiztosan a Weasley, kezével a könyv borítójára csapva. – De mindenek előtt, kéne tudjuk a részleteket egymástól – mondta az ablakra pillantva. Az árnyék eltűnt és a vörös fiú megborzongott rémületében. Azzal el is kezdte a mesélést. Harry megtudta, hogy Ron elsőnek egy hónapja álmodott az alakkal és azóta még egy párszor meglátogatta őt éjszaka.
-Pontosan négy naponta, Harry – mesélte sejtelmesen. Ron arra is rájött, hogy sötét varázslatok kivédése óran Lupin professzor leírása a lidércekről ráillik a valamire. Vörös barátja mesélt arról is, hogy a lidérc arra utasította, hogy ne beszéljen erről senkinek.
-Nos, ez felettébb érdekes, én még csak egyszer láttam és szerintem nem tud róla – kezdett bele Harry. Néhány részlet kihagyásával elmesélte a történetet. Azt elmondta, hogy Draco is látta, viszont azt, hogy mi történt miután kibújtak a bokor-rejtekből, megtartotta magának. Beszámolt arról, hogy az árnyék keresett valamit és, hogy idegesen távozott, miután üres kézzel maradt. Fontosnak tartotta azt a részletet is, hogy a különös személy kétlábon járt és nem lebegett, ráadásul semilyen trükkönt nem használt távozáskor, csupán elballagott az erdőbe. Márpedig ezek a jelek igen eberiek voltak.
-És mit tudtál meg a könyvből? – kérdezősködött Harry. Rá akart jönni, hogy ki volt az odakint.
-Nos, még semmit – válaszolta csalódottan Ron. – Viszont egy valamiben biztos vagyok, Harry. Meg kell tudnunk mit ásott el a kertbe! – húzta el a száját, és úgy tűnt, mintha elgondolkodott volna.
-De mégis mikor? – Harry jobb kezével megérintette az állát miközben a fejét törte. – Reggel ő maga van ott, napközben óránk van, délután kviddics edzés. Marad az este. – s ezzel megoldottnak tekintette az ügyet.
-A könyv szerint lidércek este erősebbek, mint amúgy – mondta Ron bizonytalanul. Hogy biztosra menjen, mégegyszer végignézte a régi lapokat, mígnem elérkezett a lidérceket leíró oldalhoz, majd barátja elé tolta a könyvet. Ahogy Harry a sorokat olvasta, egyre többet tudott meg és egyre rosszabbul érezte magát.

,,A lidércek eredete ismeretlen, külsejük alapján külömböztetjük meg őket.
(...)
Még a modern Speciális Varázslény Vizsgálati Társulat sem ismerte ki ezeket a különös teremtményeket.
(...)
A Fénylidérc gyakran tüzes vagy láng alakban jelenik meg, kék vagy vörös fénye van, teste enyhén áttetsző.
A Sötét lidérc árnyék vagy emberalakban látattja magát, teste fekete, nehezen észrevehető.
(...)
Egyes legendák szerint a lidérc a tündér és kísértet között van, vagy egy kisértet álltal megszállt tündér, esetleg egy halott tündér visszatérő lelke.
(...)
A lidércek ritkán jelennek meg a valóságban, álltalában az álmokban láthatjuk viszont őket. (Lásd: Muglik és a lidércnyomás)
(...)
A lidércek a hajnalt és az éjszakát szeretik, a nappali órákban ritkán fordulnak elő.
(...)
Elűzésükre gyakori mód az úgynevezett 'kikisérés' amikor az álmatlanból eltávolítják a lidércet.''

-Honnan van ez a könyv, Ron? – kérdezte Harry hitetlenkedve amikor már az utolsó soroknál tartott. Nem tartotta hihetőnek, hogy egyetlen varázslat sincs beleírva. – Nem tűnik túl... Hitelesnek.
-A könyvtár lezárt részéről. Figyeld, itt a végében ír egy módot arra, amikor a helyet szállja meg a lidérc – lapozgatott össze-vissza Ron. – Kikészít ez a könyv! Semmi sincs egy helyen – csattant fel végül a vörös hajú is. A szelleműzés hosszú és macerás folyamat volt. Rengeteg kellék és öszpontosítás kellett ahhoz, hogy eltávolítsák az alakot. Már ha egyáltalán az volt, aminek gondolták! Harry legelőször arról akart megbizonyosodni, hogy nem-e fölösleges amibe bele fognak kezdeni.
-Na jó, lehet mégsem annyira igazak azok, amiket ez a könyv ír – állapította meg csalódottan Ron, miután a szelleműzés folyamata áldozatokat és máglyákat kívánt.
-Szerintem csak kezdjük meg a földkupac kiásását, abban biztosak lehetünk, hogy valódi.
-Nem tudom, Harry. Mi van, ha az egy sírverem és halottak vannak benne? Vagy ami még rosszabb... élő halottak! – úgy tűnt a vörös hajú mégsem találta jónak saját ötletét. Végül abban egyeztek meg, hogy miután lejárnak a sűrű edzések, egy szabad, napos délutánon utána járnak a dolgoknak. Addig meg majd keresnek még egy-két fontosabb részletet, és későb jól informáltan kezdhetnek neki. A fiúk összecsapták a tenyerüket örömükben.
A nap már elkezdett feljönni, s a hálókörletek felől is morajlás hallatszott. Éppen ideje volt lezárniuk a témát, a végén Harry még hozzáfűzött egy utolsó kérdést.
-Hermionenak szólunk? – monda kicsit félve. Mostanában a lány és a vörös nem jöttek ki túl jól. Ron arca morcos lett és már éppen mondani akarta a magáét, amikor feltűnt a láthatáron Hermione is.
-Miről kell nekem szólni? – kérdezett vissza a fiatal boszorkány. Mögötte ott sündörgött egy szőrös, pufók macska, a jól ismert Csámpás. Harry két barátja közti konfliktust a kiskedvenceik váltották ki. Csámpás és Makesz, macska és patkány, angyal és ördög. Bár az utóbbi csak nézőpont kérdése, elvégre mindkét gazda a saját állatkája pártját fogta.
-Azt kell tudd, Hermione, hogy Makesz megint eltűnt! Fogadni mernék, hogy az a dög az oka. Nézz csak rá! Tuti megette! – majd vettett egy rosszaló pillantást a macskára.
-Csak figyelned kéne a patkányodra! Ne fogj mindent szegény Csámpásra – guggolt le a lány a cicushoz.
Ez így ment hosszú perceken keresztül, egészen addig ameddig Harry közbe nem szólt és le nem mentek reggelizni. Harry mostmár tudta, hogy Hermione biztos nem tart velük, szóval ez csak egy kétszemélyes magánakció lesz neki és Ronnak.
A három jóbarát belépett a nagyterembe és belevágtak az előttük álló napba.