Holdudvar krónikák 2. - Észak

Elveszett emlékekben élve

Sok évvel ezelőtt...

A napsütötte domboldalon a szél néha feltámadva kapta el a fűszálakat, hogy pár másodperc múlva otthagyja őket, és tovaszáguldjon. A koraőszi idő ellenére meglepően meleg volt. Lent, a völgy minden szegletét társaim foglalták el, akik az életüket élték itt már hónapok óta. Viszont én tudtam, hogy ez a megszokott élet ma véget ér. 

Cardea vagyok, aki az Északi nép vezetője lesz. És hamarosan meghalok.

Az eddigi rengeteg megpróbáltatás amit a Vadászok és az egyszerű emberek miatt kellett elszenvednünk, nemrég elégnek bizonyult ahhoz, hogy rávegyünk mindenkit: el kell bújnunk. Olyan sokáig, hogy az emberek elfelejtsenek minket, és csak meséknek higgyék az összes vérfarkast.

Nem is olyan régen, még szerte a világban éltünk, és a többségünk nyugodtan megfért a többi néppel. De történt egy sötét esemény. Az emberek felfedezték hogy mire lennénk képesek, ha rájuk akarnánk támadni.

Az addig együtt játsszó ember és vérfarkas gyerekek nem értettek semmit, csak azt hogy egyik napról a másikra elszakították őket. Ha a szerelmespárok közül kiderült hogy az egyik fél képes volt farkassá változni és nem akartak elválni egymástól, az emberi család kitagadta őket. Rengeteg vér folyt, ha az emberek városaiban megtudták hogy egy kis falka él közöttük. Az ellentétek egyre inkább meglátszottak a fajok között, és mi hiába kerestük őket a béke ajánlatával, gúnyként a testvéreink levágott fejét karókra szúrva tették a városaikat védelmező falakra.

Azokban az időkben, nem lehetett falkákban élni, mindenki egyedül boldogult. Éhesen, fázva, a többiekről semmit se tudva vándoroltam egyre tovább, és egyre messzebb a Vadászoktól. Ekkor találkoztam velük.

Amint a telihold sápadt fénye bevilágította a világot, én is átalakultam. Hófehér bundám messziről felismerhetővé tett, de ez akkor nem érdekelt. Éhes voltam. És húst akartam.

Az apró pocsolya mellett az őz suta felkapta a fejét, rám nézett, és megmerevedett. De én már ugrottam is, éles fogaimmal felszakítottam vékony nyakát, és az édes vérét a földre fröcsköltem. Sose vallottam be... de gyűlöltem magam ezért az állatias énemért. 

Ahogy a napok óta tartó koplalástól szabadulva marcangoltam a porhanyós húsát, nem messze tőlem egy ág roppant. Felugorva fordultam arra, és vicsorogva kezdtem morogni. A magas fű közül, egy másik farkas lépett elő lassan. Fekete bundája alatt nem volt nyoma az éhínségtől kiálló bordáknak, szemében vad tűz lobogott, nemes, vékony vonalú fejét lassú mozdulattal oldalra döntötte. Mögötte újabb léptek hallatszottak, és még két vérfarkas bukkant elő. Az egyik mélykék szemű, szürke bundájú, a másik hatalmas testű, és sárbarna állat volt. Elég volt csak a szagukat megéreznem, tudtam, hogy ez a kettő hím.

Mindhárman engem bámultak, én pedig őket. Ha a két hím közül az egyik megmozdult hogy közelebb jöjjön, a fekete nőstény rájuk morgott, és tovább nézett velem farkasszemet. Egy óra is eltelhetett a mozdulatlan párbajban, mikor a gyomrom korogva követelte a vacsorám maradékát. A fekete a fülét hegyezte egy pillanatra, majd megmozdult. Ugrásra készen hajlítottam be a lábaimat, de ő ezt csak egy pislogással viszonozta. Nem akart rám támadni, csak megfordult, és leült. A másik kettő hátrébb húzódott. Kiszolgáltatott helyzetbe került ellenem... de én sem támadtam. Az éhségem nagyobb volt, így hátrálva lassan visszalépkedtem a félig megevett őzig, és néha fel-felnézve ettem amennyit csak tudtam.

Amint az utolsó csontról is lerágtam a húst, a fekete farkas felállt, és elindult lassan arra amerről jött, a többi meg követte. Egyszer hátranézett, de aztán tovább sétálva eltűnt a magas fűszálak között.