MÁSIK ÉLET

Part 1

Hazafelé a buszon a tanárral való beszélgetés zakatolt Tracy Barham fejében.

„– Asszonyom, ha akarnám, se tudnám büntetni a fiát, mert be se jár az órára!"

A harmincöt éves anya nem azzal a szándékkal ment be az iskolába, hogy bármelyik tanárt is elővegye, fiatalabbik fia panaszait orvosolva. Hallani akarta a másik fél verzióját is, amiből majd ő összelegózza - Adamat ismerve - az igazságot. Sajnos újra szembesülnie kellett azzal, hogy a tizennégy éves kamasz, nagyon nem jó útra tért amióta az egész nyarat az apjánál töltötte. A férfi pedig bevallotta Tracynek, hogy alaposan ráhagyott mindent, mert attól félt, ha fogni próbálja a fiút, akkor az azonnal hazamegy az anyjához. Ennek meg is lett az eredménye. Adam viselkedése száznyolcvan fokos fordulatot vett. Lógott az iskolából, kilépett a focicsapatból - mondván: „Neki az edző ne parancsolgasson!" -, és egyre minősíthetetlenebb hangnemben beszélt az anyjával, bátyjával pedig egyre gyakrabban ugrottak egymásnak. Tracy pedig teljesen tehetetlenül állt fiatalabbik fia viselkedése előtt. A nevelési tanácsadóban a hölgy is együttérzően vigasztalta:

„– Nem kisgyerek már. Se cselekedni, sem gondolkodni nem tud helyette."

Nem ilyen volt! – vitázott önmagával Tracy dühösen.

Adam, valóban nem ilyen volt. A korához képest jóval érettebb gondolkodással bírt. Az iskolát úgy kezdte, hogy teljesen magától megtanult önszorgalomból írni és olvasni, mert érdekelte. A tanárok azt mondták rá: kis zseni, főiskola, egyetem van benne!

Tracy hiába próbálkozott, hogy kapcsolata a régi legyen Adammel, sajnos ebben nem igazán támogatta meg a nő anyja sem, s azzal meg pláne mélyítette a szakadékot anya és fia között, hogy unokájával sokszor vállalt „cinkosságot". Persze ha már ő sem bírt a kamasszal, a fiatal nő hallgathatta a mama panaszáradatát, no és az okításait, hogyan kéne nevelnie a fiút.

Tracynek két fia volt.

Zak két évvel volt idősebb Adamtől. Az tizenhat éves fiú amilyen vad és indulatos volt kicsinek, a kamaszkorba lépve lecsendesedett és egy higgadt érett gondolkodású kész kis fiatalember lett. Mint idősebb testvér, sokszor próbálta ő is terelgetni öccsét, ami sok vitát szült közöttük.

Tracynek pedig napról napra egyre jobban kezdett elege lenni az életből. Ott sírt, ahol senki nem látta, hiszen az anyja azért is rászólt, amikor a sok nyomás alatt egyszer kifakadt és elsírta magát. Most is egyszerre volt dühös és tanácstalan. Tökéletesen a gödör mélyén érezte magát. Sűrűn pislogott túl a busz ablakán színlelve, hogy a forgalmat figyeli, miközben a könnyein uralkodott. A telefon rezegve jelezte a hívást, ami pont jókor érkezett. Kizökkentette az egyre lentebb húzó gondolataiból a nőt. A kijelzőn nővére neve és a szőke hölgy képe volt.

– Hello Bethany! – fogadta a hívást Tracy egy hangos sóhajjal.

– Mit csinálsz? Nem zavarlak? – Tracyt meglepte, hogy hívta a nővére. Ő inkább csak az anyjukat szokta.

– Nem – fújta a nő, miközben a vállához szorítva a mobilt, egy gyors mozdulattal szorosabbra csavarta hosszú szőkésbarna haját. – Bent voltam a suliba.

– Merre jársz? Itt vagyok a sarki falatozóban. Szállj le, kikérem a kávét!

– Rendben – sóhajtotta megadóan Tracy. Örült a váratlan meghívásnak, hiszen a nővére többet csinált programokat másokkal, mint vele. Sokszor érezte erőltetettnek a kedvességét, mégis szomjazta a nővére figyelmét, és rosszul esett neki, ha ő a sokadik helyre csúszott vissza. Olyan sokadikra, hogy a szomszéd barátnő vagy bármely más kolléga is fontosabb volt a testvér számára.