Sherlock Novelláim

-3- Kimondva könnyebb

Sherlock x Olvasó

KeresztNeved - |KN|

______________________________________

Két év telt el azóta mióta Sherlock levetette magát a mélybe. Két éve minden monoton nap csak rá gondolok és egyre nehezebb az életem nélküle.
Képtelen voltam felfogni azt a tényt, hogy nincs mellettem.
Nem is tudom, hogy birom ki nélküle. Talán csak azért birom mert az ő dolgai vesznek körül mikor minden nap belépek a Baker Street-i lakásra.

Mások talán a lehető legmesszebb mennének az emlékektől, hogy ne eméssze őket a fájdalom, de én így közelebb érzem magam hozzá. Abban szobában alszom ahol egykor összebújva aludtunk egymás mellett. Ahol reggelente egyikőnknek sem volt ereje felkelni és ahol egymáson nevettünk ahogy ébredés után kinéztünk.

Nehéz felfogni a tényt, hogy nincs aki megmagyarázza nekem a dolgokat bármilyen apró kis tényről. Ami akkor idegesített azt most örökké elbírnám hallgatni.

Ma is fáradtan léptem be az ajtón és köszöntem Mrs. Hudson-nak aki mint minden nap próbált felvidítani. Nagyra értékelem, de az a baj, hogy Sherlock pótolhatatlan.

Beléptem a szobába és mint egy látomás elképzeltem, hogy Sherlock a foteljáben ülve agyal egy ügyön és mosolyogva köszön nekem.
Leültem a John fotelébe és fáradt tekintettel meredtem az ablak felé.

Emlékszem ahogy egy nap legalább egyszer elővette a hegedűjét és játszott valamit. Persze legtöbbször akkor játszott ha gondolkozott, de én akkor is imádtam hallgatni.

Nagy nehezen felálltam és a konyhába mentem összecsapni valamit amit megbírnék enni.
Leültem az asztalhoz és elkezdtem majszolni egy sima vajas kalácsot.

Hallottam amint Mrs. Hudson elkezd porszívózni ami megtörte a gyötört csendet. Azt a csendet amit nem bírok már elviselni.

Szomorkás tekintettel pásztáztam végig ismét a helyiségen és megakadt a szemem a "megoldatlan ügyeken".
Egy papír volt a kés alatt. Eddig nem is vettem észre. Azonnal felpattanatam és oda léptem. Óvatosan kihúztam a kést és a levelet a kezembe vettem. Kinyitottam és a papírt ami benne volt kivettem és kihajtottam az egyszer össze hajtott lapot és olvasni kezdtem.

"Találkozzunk hétkor a kedvenc helyünkön. Kimondva könnyebb.
S.H. "

A szemem azonnal könnybe lábadt és hitetlenkedve néztem azokat az ismerősen gyönyörű betűket.
De mégsem bírtam felfogni, hogy mi lehet ez. Megnéztem a borítékot amiben benne volt a levél és a mai dátum volt rajta ugyan úgy az S.H. monogrammal.

Ránéztem az órára és fél hetet mutatott. Te jó ég! Ez lehetséges?Sherlock él?

A könnyeim szinte záporként folytak végig az arcomon és azonnal kirohantam a házból.

Nem érdekelt, hogy hány óra, nem érdekelt az sem ha tőrbe akarnak csalni. Csak az érdekelt, hogy igaz-e ami a levélben állt és azzal a személlyel fogok találkozni akivel a mindennapjaimat tölteném.

Sorra hagytam el London utcáit ahogy egyre közelebb kerültem arra a bizonyos helyre. A hajam csabzottan tapadt a könnyes arcomra és csak futottam az utcán.
Nem kellett sok és hamarosan elértem arra a helyre amit Sherlock-al még együtt fedeztünk fel és azóta a kedvenc helyünk lett. Magas ház sorok között van egy hosszú macska köves út amin legutóbb kézen fogva mentünk végig. És a legszebb, hogy innen a naplemente is gyönyörű.

Megérkeztem a helyre, de senkit sem láttam. Itt már nem tudtam szabályozni a könnyeimet sem és folyamatosan csak folytak végig az arcomon.

Megálltam és csak néztem a naplementét ami csodálatos narancssárga színeiben úszott.
Gondolhattam volna, hogy szinte lehetetlenség lenne, hogy Sherlock csak úgy előttem terem.

-Tudtam, hogy hamarabb jössz.-hallottam meg egy számomra már nagyon rég hallott bariton hangot.

Megfordultam és Sherlock Holmes ott állt előttem teljes egészében.
Egyszerre nem tudtam, hogy dühös legyek vagy örüljek, hogy két év után csakúgy itt terem. Azt meg végépp nem tudtam elképzelni, hogy-hogy kerülhetett ide elém.

-Hogy?-a hangom elcsuklott és a belülről feltörekvő öröm és sírás szélén álltam.

-Hiányoztál |KN|!-nézett mélyen a szemembe én meg abban a pillanatban elsírtam magam.

Sherlock ölelésbe vont és szorosan fogott. Az állát a fejemre tette és úgy ölelt. Én a mellkasába temettem az arcomat és a könnyeimet szabadjára engedve öleltem.

-Te is hiányoztál nekem!-pár perc múlva tudtam megszólalni, de még mindig szorosan magamhoz öleltem őt.

-Úgy sajnálom!-suttogta a fülembe.

-Hol voltál eddig?-kibontakoztam az ölelésből és a szemébe néztem.

-Messze. Mindenhol.

-Mindig olyan titokzatos vagy. Előttem tudod, hogy nem kell titkolóznod. És mégis két év telt el úgy, hogy mindvégig azt hittem halott vagy.-mondtam szomorúan egy kis dühvel vegyítve.

-Tényleg sajnálom.-mondta és láttam a szomorúságot megcsillani az ő szemében is.

Megfogta a kezemet és csendben sétálni kezdtünk mint legutóbb. Csak akkor más volt a hangulat. Persze végtelenül boldog vagyok, hogy ismét itt van mellettem a legfonosabb ember a világon.

Sherlock megállt egy pillanatra és szembe fordított magával. Két keze közé fogta az arcomat és mélyen a szemembe nézett.

-Szeretlek!

-Én is szeretlek!-mosolyodtam el.

Közel hajolt hozzám és ajkunk egybe forrt. Már hiányzott az édes csókja amit oly rég óta nem éreztem és most valósággal felpezsdített.
Amit hosszú idők óta először érzetem azzal most elillant minden bánatom.

Sziasztok! Ez egy kicsit szomorkásabb rész lett, de remélem tetszett!😊
Nyugodtam írhattok véleményt, hogy tetszik 💚