Basketball is my life. (KNB fanfic.)

26.Rész

-VISSZAMEGY AMERIKÁBA KOSARAZNI?! 

-Várj, neked még mindig nem mondta el? Kapta fel a fejét Aomine a hirtelen jött kérdésre. 

-Most te ugye csak hülyéskedsz velem? Kérdeztem felháborodva, mire Aomine sóhajtva megrázta a fejét. 

Hirtelen Kagami nevetése szakította meg a kialakult csendet, amint Kisevel együtt álltak meg mellettünk. Nem halogatva  a dolgokat egyszerre Kagamihoz fordultam.

-Komolyan visszamész? Kérdeztem még kissé lesokkolva.

KAGAMI SZEMSZÖG~

Mi a frász. Én akartam elmondani neki. Erre most tessék itt áll előttem teljesen lesokkolva, és biztos vagyok benne, hogy azt várja megcáfoljam...

-Nissa figyelj ez- kezdtem volna fájdalmasan de belevágott.

-Igaz vagy nem? Nézett föl rám szikrázó tekintettel.

-Igaz... Sóhajtottam majd lemondóan kezdtem a földet vizslatni, miközben a dolog megmagyarázásán járt az eszem.

Mire feleszméltem Nissa már nem volt ott. Akár mennyire is le van sérülve attól még elég gyorsan sikeredett kibotorkálnia a pályáról. Olyannyira, hogy nekem már futnom kellett, hogy utol érjem.

-Nissa! Nissa kicsim várj már! Kérlek állj meg! Kiabáltam utána.

-Hagyj békén! 

-Nem! Kérlek csak had mondjam végig! 

-A francokat! Menj innen. Mondta ingerülten. Nem igazán érdekelt mit mondott nekem muszáj volt ezt megbeszélnem vele.

-Azt kértem hogy állj meg. Ismételtem csuklóját visszahúzva.

-Én- kezdtem volna bele, de visszakézből olyan pofont kaptam, hogy azt az ükuokáim is megemlegetik majd. Ezek után kezét kirántva az enyémből a lehető leggyorsabb tempójában távozott is.

NISSA SZEMSZÖG ~

Futottam haza, amennyire futásnak lehetett nevezni a mankóval való botorkálásom. Egész úton zokogtam és így beérve a házunkba egy hatalmas ajtócsapódás után anyám futott oda hozzám aggódva.

-Édesem mi történt?- Kérdezte miközben oldalról támogatva leültetett a kanapéra maga mellé. Próbált csitítgatni és nyugtatgatni a hátam simogatásával.

-Elmegy- nyögtem ki nagy nehezen, majd ismét hangosan zokogva dőltem ölelésébe.

-Hát elmondta.. Szólt halkan mire fel kaptam a fejem.

-Anya... Azt ne mondd hogy te is tudtad!

Nem kaptam választ ami nála egy egyszerű igennel ért fel, így a már most szabályozhatatlan könnyeim még vadabbul kezdtek folyni.

-Nem lehet! Anya hogy voltál képes te is eltitkolni?! Hogy?! Keltem ki magamból őrjöngve.

-Kislányom úgy gondoltam jobb ha tőle tudod meg. Mondta nyugodt hangon.

-Hát remek terv volt mert ha Aomine nem szólja el magát valószínűleg még most se tudnám! Kiabáltam rá a végét megnyomva. Ezek után a szobámban "futottam" és magamra zártam az ajtót, majd nekitámaszkodva csúsztam lassan a földre. 

Elárulva és átverve éreztem magam. Egyszerűen lehetetlen hogy mindneki tudott róla, csak nekem nem volt képes elmondani...