Ballade •LS•

3. strófa

Úton hazafelé nem szóltunk egymáshoz.

Miután Louis-t besegítettem a kocsiba, a pokrócot pedig célzásértékűen megigazítottam rajta, ki is merült a köztünk lévő kommunikáció. A céltudatos gondoskodás részemről egy teszt is volt, mert tudom, hogy ki nem állhatja, amikor porcelánként bánok vele. Ennek okán pedig minden olyan alkalommal, amikor véletlenül mégsem figyelek oda magamra – ez általában reggelenként történik meg félkómás állapotomban, amikor rászólok, hogy öltözzön fel rendesen, vagy esténként, szintén hullafáradtan megkérem rá, hogy ugyan most már tényleg tegye le azokat a rohadt hivatalos papírokat, amiket még éjjel fél egykor is sokkal fontosabbnak tart átböngészni, mint a saját szellemi kipihentségével foglalkozni – savanyú fintorral a képén küld melegebb éghajlatra. Megteszi, amit kérek tőle, csak utána órákig azt kell hallgatnom, hogy szerinte én lekezelően bánok vele, holott ő már rég nem gyerek, és tisztában van a saját korlátaival. Nos, lehet, hogy tisztában van velünk, de hogy magasról tesz rájuk az is feketén fehéren meglátszik a karikás szemei által.

Ugyanakkor, ezúttal még csak egy szájrángást, annyit sem váltott ki belőle a mozzanat.

Őszintén aggódni kezdtem érte. Alighogy visszakaptam, már szinte el is vesztettem. Vagy talán meg sem találtam...

Úgy ültünk egymás mellett az autóban, mint két idegen, nekem pedig minden egyes percben a nyelvembe kellett harapnom, hogy ne támadjam le a követelőző kérdéseimmel, pedig igazán nem vágytam most már semmi egyébre csak, hogy a szemembe nézzen, és beszéljen hozzám.

Amikor beszálltam mellé a kocsiba nem láttam tisztán az arcát. A haja nyirkosan tapadt rá a homlokára és a halántékára, ráadásképpen pedig még oldalra, az ablak felé is fordította a fejét, hátravetve a háttámlának, hogy biztosan ne tudjam felvenni vele a szemkontaktust. Tudtam, hogy semmivel nem fogom tudni rávenni, hogy felém forduljon, hogy rám nézzen azokkal a két, szívemnek oly' kedves, tengerszem tisztaságú jégkristállyal a szemei helyén, amik egy ilyen megterhelő nap után a valódi hazatérést jelentenék számomra. De azt hiszem, egyelőre be kell érnem azzal, hogy itt ül mellettem, az autóban, ami lassan kezdi átvenni megint azt a kellemes, mentolos illatát, amit annyira szeretek, hogy szinte már a függőjévé váltam ennyi év távlatában.

A házunk előtt leállítottam a kocsit, és kiszálltam belőle. Átsétálva a túloldalára kezemet nyújtva segítettem kiszállni Lou-nak, aki lehajtott fejjel engedett az etikus gesztusnak, majd szorosabban összébb húzta magán a pokrócot, és elindult a bejárati ajtó felé. A járásában nem volt semmi erő, semmi kitartás, semmi élet. Összeroskadtan lépett egyik lába után a másikkal, a fejét folyamatosan lefelé döntve, mintha fájna a nyaka. Teszem fel, nem lehetett olyan kényelmes az a márványkő, amin elnyomta az álom, ki tudja, mennyi ideig...

Miután kijózanodtam a bámészkodásból, sebesen szedve a lábaimat utána iramodtam, kinyitottam előtte az ajtót, és előre engedtem. Odabent felkapcsoltam a villanyokat, a kocsi kulcsokat pedig az előszobai komódra hánytam, miközben kiléptem a cipőimből, ezt követően pedig kibújtam a kabátomból és felakasztottam a fogasra. Annyira belemerültem a rutincselekvésekbe, amik egy pillanatra sikeresen el is tompították a zavaros gondolataimat, hogy csak ekkor vettem észre, hogy Lou célirányosan elindult, úgy ahogy volt, cipőstül, pokrócostul egyenesen a hálószobánk irányába. Amit én most kurvára nem fogok annyiban hagyni.

Nesztelen léptekkel utána mentem, finoman, de határozottan elkaptam a vállait, és egyenesen a nappaliba kezdtem terelni. Szerencsémre, mindenféle ellenkezés nélkül tűrte, hogy mint egy egyszeri rossz gyereket leültessem a kanapéra, majd elé ereszkedve kibújtassam a cipőjéből.