Ballade •LS•

2. strófa

Röpke négy óra. Ennyi volt csupán végigvezetni az egész város úthálózatát temetőkről temetőkre kocsikázva. Szándékosan a házunktól távolabb lévőekkel kezdtem az expedíciót, mert kocsival az nagyjából ugyanannyi, mint a közelünkben fekvőek bejárása gyalog, én pedig biztosra akartam menni.

Zaynt hiába próbáltam elérni megállás nélkül, minden egyes piros lámpánál, úgy tűnt, valóban nem viccnek szánta a megjegyzését, amit utoljára elköszönés gyanánt sietve a telefonba nyögött. Bár nem igazán értem, mitől olyan meglepő, ha egy diliházban dilisek az ott lévőek. Számomra inkább az okoz nagyobb meglepettséget, hogy csak egy hete áll a bál. Remélem azért nincs semmi súlyos baj...

Időközben bekövetkezett, amitől annyira tartottam, és besötétedett. Az autó szélvédőjét egy narancsos-lilás vékony csík szelte ketté horizontálisan, ami arról árulkodott, hogy valószínűleg szeles éjszakának nézünk elébe. Ahol az ég megtört, abban a hajszálvékony vonalban vérző sebként szivárgott át a napfény elvörösödött sugara. Határmezsgyét állított ég és föld közé az alkony szendergő tónusa, felette pedig sötét, tinta-búra borult a világ köré. Kísérteties hangulata volt...

Egyetlen egy temetkezési helyszínt nem néztem még meg, és amikor ez a felismerés rádöbbentett arra, mekkora egy emeletes idióta vagyok, a gyomrom fájdalmas csomóba ugrott össze. Őrjöngeni tudtam volna a saját korlátoltságom miatt.

Louis-nak igaz volt. Teljes mértékben igaza volt. Önző vagyok, mert nem láttam tovább a saját orromnál.

Padlógázzal, meggondolatlanul lehajtottam a gyér közvilágítással ellátott főútról, ami már egyenesen a házunkhoz vezetett volna. A saras, buckákkal teli földút úgy dobálta az autót, mintha hullámvasútra fizettem volna be. Az ujjaimmal olyan erősen markoltam a kormánykereket, mintha csak az életem múlna rajta, de voltak olyan mély, ember méretű gödrök, amik valóban az életemet követelték. A gyomrom émelyegni kezdett, valamikor a hatodik-hetedik ilyen süllyedő megtétele után, és már komolyan attól kezdtem tartani, hogy ha ez így folytatódik, nem fogom tudni az útszakasz végégig magamban tartani a tartalmát. Nem mintha olyan sokat tudtam volna gondolni az evésre a nap folyamán, de valószínűleg az az egy szem alma is, ami lefért a torkomon, ugyanolyan menthetetlenül tud felül távozni, mint egy három fogásos ebéd.

Sosem jártam még itt. Egyszer elkísértem ugyan Louis-t, de azt is csak folyamatos nyavalygások és noszogatások árán sikerült elérnem, és akkor is külön megkért rá, hogy várjam meg őt a lehajtónál, amit most olyan könnyűszerrel átugrattam. Természetesen tiszteletben tartottam a kérését, de már akkor is erős gyomorszájon rúgásként ért, hogy nem szeretné, ha találkoznék az anyukájával.

Ez alatt az idő alatt, mióta ismerem őt, az anyukája mindig is tabu témának számított köztünk. Néha, elszórva mesélt róla ezt-azt, töredékeket. De ezek a kis mozaikdarabkák olyan csekély dolgok voltak, hogy még mostanra sem tudtam kirakni belőlünk egy egész képet. Ha őszinte akarok lenni, még a keresztnevét sem tudom biztosra az asszonynak. Tudom a halálának körülményeit. Tudom, hogy mikor hagyott itt minket. Felszínesen ugyan, de tudom, hogy Lou-ban mekkora űrt hagyott maga után, és tudom, hogy meddig fajult nála az édesanyja elvesztésének fájdalma, hogy mire kényszerítette ez a szívet tépő tragédia. Tudok a kábítószeres múltjáról, amivel megpróbálta elnyomni az igazságtalan bűntudatát. Tudok a belső vívódásairól, amiket kezdetben átélt. De fogalmam sincs, hogy milyen asszony volt, milyen anya volt Mrs. Tomlinson, amikor még köztünk járt. Sosem mesélt a hangjáról, a szemeiről, a mosolyáról, a kezeiről, a gesztusairól, a szokásairól, a hobbijáról... Sosem mesélt a gyerekkoráról.

Elhintve egy-két részletet, mint minden olyan témánál, ami az anyukájához köthető. Egy idő után már nem is erőltettem, mert láttam, mennyire rosszul esik neki, ha mégis megpróbáltam szóba hozni, és makacsul csak azért is megállás nélkül a nyakára jártam a témával. Voltak is veszekedéseink belőle. Pedig bármikor nagyon szívesen megismerném annak a személynek az emlékét, akinek egy ilyen páratlan csodát köszönhet a világ, mint Louis Tomlinson.