Ballade •LS•

4. strófa

- Mesélj róla egy kicsit – szólaltam fel váratlanul, magamat is meglepve vele.

Késő volt már, talán éjfélre járhatott. Lou-val a kanapén nyúltunk el, körbebugyolálva magunkat takarókkal, egymásba gabalyodva. A feje a mellemen nyugodott, az ő karja pedig a hónom alatt, a hasamat ölelte át és, mint egy kispárnát, szorított közel magához. A lábaink a dohányzóasztalon felpakolva egymásba fonva kényeztették egymást kisebb, jelentéktelenebb simogatásokkal. A tévéből valami régi film szólt, amire valójában egyikünk sem figyelt oda, csak kellett valami háttérzaj, amire álomba szenderülhetünk. Arra tökéletesen megfelelt, hogy a romantikusabb jeleneteknél lopott csókjaink forró nyomait elfedje. Néha véletlenül sikerült meglöknünk a lábaink ficánkolásával a kis asztalon lévő üres teás bögréket, amiknek csak percekkel ezelőtt tüntettük el a tartalmát.

Kicsit megbántam már a kérésemet. Amikor Lou mellkasa érezhetően megemelkedett, ezzel határtalan mennyiségű levegőt szívva a tüdejébe rájöttem, hogy valószínűleg ő már félálomban járt.

Mocorogni kezdett rajtam, mire a kezem abbahagyta a haja simogatását, és én is feljebb tornáztam magam a díványon. A kis kócos megemelte az állát, és kicsit hátrébb húzta a fejét, hogy valamennyit lásson is az arcomból. Szilárd eltökéltséggel a vonásaimban néztem le rá, kifejezve, mennyire nagyon is komolyan gondoltam az iménti érdeklődésre tett szándékomat. Ő csak figyelt, nagyon figyelt.

Bár a szemei már össze voltak tapadva az álomnedvtől, sűrű pislogásokkal és erőteljes hunyorgásokkal próbálta leküzdeni a fáradtságot. Fürkésző kék szemeivel azonnal analizálni kezdte az összes mélyebb barázdát az arcomon, minden apró kis mimikám ráncát, az arcizmaim árnyjátékát, amik a gondolataim tükörképeként reflektálódtak vissza. És ilyenkor mindig tudtam, hogy be fogja adni a derekát előbb vagy utóbb. Nehezen adja magát, de ha már elkezd egy adott problémán ennyit töprengeni, vívódni, kalkulálni és mérlegelni, akkor az szinte már fél sikernek könyvelhető el.

És ez pontosan így is lett.

- Mit szeretnél hallani róla? - ásított, majd álmosan cuppogva belefúrta a nyakhajlatomba a fejét.

A számat önkénytelenül is szélesre húzta egy vad mosoly, amit somolygással próbáltam féken tartani. A szívem hatalmasat dobbant ettől a kis jelentéktelennek tűnő momentumtól, pedig számomra ez a pillanat olyan volt, mintha a világ összes tudását rejtő könyvtárához adták volna át azt a kulcsot, amit csak kitartó bizalom árán kaphatnak meg az arra méltóak.

Louis most átadta nekem ezt a kulcsot, mert végre méltónak talált a bizalmára. Kellett egy pár év hozzá, de a cél...

Mégsem tudtam maradéktalanul elnyomni magamban a mellkasomat verdeső izgatottságomat, ezért egy szeretetteljes csókot nyomtam a feje búbjára, és szorosabban magamhoz öleltem.

- Bármit! Mindent! Kezd... Kezd akárhonnan! - adtam egy újabb csókot a hajába.

Kábán felmordult. - Ezzel most cseppet sem könnyítetted meg a helyzetemet... - az eddig engem ölelő kezével felnyúlt a mellkasomhoz, és a mutatóujjával finoman lassú köröket kezdett rajzolni a csupasz bőrömre. - Van egy... Van egy emlék, ami még azóta is tisztán él bennem, mintha csak tegnap történt volna. Nincs benne semmi extra, sőt, így visszagondolva rá már csak gyerekes hülyeség, de valahogy mégis élénk nyomot hagyott a kis vakarcs énemben annak idején.

- Halljuk! - mosolyogtam.

Louis sóhajtott még párat mielőtt abbahagyta a mellkasom cirógatását, majd lomhán felült a kanapén. Az egyik takarót, ami rajta volt, átdobta a vállai felett, hogy belecsomagolja magát, és kisimította a haját a szemeiből. Úgy ült ott előttem egy helyben, mint egy zsák szeretet!