Minden szónak következményei vannak, de minden némaságnak is (Vkook)

3. rész

Taehyung pov

Nem tudom mióta vagyok itt kinn. Talán vissza kéne mennem. Megint ugyanaz lenne mint évekkel ezelőtt. Kinevettek, rongálták a cuccaimat, megvertek, és ezt nem tűrném el, megint. Nem akarom azt az életet, új ember vagyok, új célokkal, érzésekkel. Bármi áron meg fogom akadályozni hogy beszéljünk. Nem tudnék a szémébe nézni ennyi idő után.
Nagy nehezen elszánom magam, és benyitok a terembe, de nem nézek fel. Lesütöm a szemem, nem szeretném hogy bárki lássa kisírott arcomat. Érzem hogy mindenki bámul. A tanár abba hagyja az írást. Lassan a helyem felé vánszorgok és lerogyok a székre. Fejem a padra teszem, nem törődve a rám szegezett szempárok mennyiségétől, és arról hogy folyik az óra. A tanár megtöri a csendet, és folytatja tovább a magyarázást. Nem fogom megint ugyanazt a fájdalmat átérezni mint akkor. Nem akarok mégegyszer egy befelé forduló, szerény kis kölök lenni, aki mindig szomorú, és könnyen elérzékenyül. Nem, nem és nem!
Már épp dühöngve fel borítottam volna a padot, amikor meghallom a reményt. A csöngőt. Felkapom a fejem, megfogom a táskám, és elrohanok mindent magam után hagyva.
Hazamegyek. Tudom még órám van, de nem bírom lelkileg. Kinyitom az ajtót és ledőlök a kanapéra. Csak fekszem. Próbálok felébredni ebből a rossz álomból. Ez nem lehet igaz, képtelenség. Hogy kerülhet ide, épp az én osztályomba? Pont ugyanabba a rohadék városba kellett jönnie. De mégis ez a valóság amely egyre jobban gyötör. Addig töprengek keserves életemen, míg elalszom.