Minden szónak következményei vannak, de minden némaságnak is (Vkook)

7. rész

-Tae merre vagy?
A hangom vízhangzik, fogalmam sincs hol lehetek.

-Itt vagyok. -hallom rekedt hangját.

A távolban meglátom férfias alakját, odafutok hozzá kitárt karokkal, majd szorosan átölelem. Olyan jó az illata. Méllyen magamba szívom, hogy sokáig emlékezzek rá. Nagysokára elengedünk az ölelésből és méllyen egymás szemébe nézünk. Azok a szemek. Ne ölj meg kérlek! A homlokunk összeér, és szinte hallom ahogy mondja: csókólj meg.
Elmosolyodok és közelebb hajolok.

De ekkor hallok valakit mögöttem.
-Hahó!
Egy férfi hang. Ismerős.
-Gyere már Jungkook. -folytatja.

Hirtelen elkezd világosodni, majd az egyik lakásbérlő társamat látom magam előtt. Hogy mi? Pont most akar benyitni?
-Miért jöttél be? -kérdezem szomorúan.
-Csak mert tudom, hogy ma mindenképp beakartál menni az egyetemre, ezért gondoltam időben szólok.
Azzal becsukta az ajtót.
Milyen szép is lett volna, ha tovább álmodok, vagy ha tényleg megtörténik...

Talán ha lehunyom a szemem, folytatódik a jelenet.

Nem történik semmi.
Elképzelni már ezerszer elképzeltem, de nem ugyanaz.

Kérlek Tae! Visszamehetnénk az időben, hogy mindent előrről kezdjünk?

Épp rohanok az egyetem felé, a rózsa boltíveken keresztül, amikor meglátom Őt a távolban. Háttal van nekem. Lehet megismétlődik amit álmodtam?
Csak állok, és bámulom.
Pár perc múlva észhez térek, és minden bátorságomat összeszedve odamegyek hozzá.
Megint az történik mint tegnap. A kezem a vállára teszem, Ő megfordul, meglepettem a szemembe néz. De most hozzám is szól.
-Mennem kell. -mondja, és a főbejárat felé veszi az irányt.
-Taehyung, én... -kiálltok utána, de nem fejezem be mert már hallom hogy becsukódott az ajtó mögötte.

Leülök egy padra és a rózsákat nézem. Egyre homályosabbak, de így is szépek. Megdörzsölöm a könnyekkel teli szemem, majd kitisztul a kép. Felállok, leszakítok egy pár szirmot. Semmi ötletem sincs, hogy miért csináltam. Gyerek lehetek még mindig, ott legbelül.

Elszórom a szirmokat a járdán. Olyan mintha a remény szirmait hajítanám el. Mindegy egyes darabot. Egy viszont az ujjam közé ragadt. Biztos a pillanatragasztótól amit tegnap késő este használtam, hogy megragasszam a könyvem borítóját, csak hogy egy kicsit nagyon megnyomtam a tubust.

Talán ez az utolsó szirom ami megment. Igaz sok minden már oda veszett. De egy kis remény, egy apró esély mindig van.

Egy aprócska mosollyal léptem be az épületbe. Érzem, hogy nehezen, de sikerülni fog.

Amúgy meg köszönöm agy, hogy ilyen jó metaforákat tudsz kitalálni. Így néha megmentessz. A félelemtől, attól hogy megint azt gondoljam ez a világ egy teljes kudarc és úgyis elbukok. Attól, amit már egyszer megakartam tenni. Csak hát. Megint újabb és újjabb gondolataim lettek. Köszönöm hogy megmentettél.