Ballade •LS•

Előszó

Nincs is szebb annál, ha az ember fogja magát, bekuckózik a kis magánbirodalmába egy bögre fincsi szilvás tea társaságában, és hagyja szabadon áramlani a gondolatait, had sodorja magával a végtelenségig. 

Őszintén szólva, nem számítottam arra, hogy a közeljövőben írni fogok valaha is valami ilyesmi kaliberű történetet, de azon a bizonyos március 7-én, bevallom, bennem is elkattant valami, csak úgy, mint a legtöbbünkben. 

Sokan megkérdezték tőlem aznap, hogy hogy tetszett Louis új száma. Erre nem nagyon tudtam olyan válasszal szolgálni, ami valóban fedi azt, amit éreztem minden szó után, amit szép lassan a fülembe ültetett ez az elragadó fiatalember. Számomra túl triviális volt az összes emberi nyelven használt kifejezés arra, amit valóban kiváltott belőlem a mondanivalója. 

Szóval nem gyötörtem magam azzal, hogy egy egyszavas válasszal elintézzem azt, amit igazából még a szenzációsan kifacsart szecessziós körmondataimmal sem tudnék megfelelően kifejezni. 

Ezért hát tollat ragadtam. 

Kezdetben meg sem fordult a fejemben, hogy kiteszem ide, mert valamilyen szinten személyes történetnek érzem. De aztán elkezdtem egy kicsit tanakodni két fejezet között. Rájöttem, hogy ti, ez a szerény kis közösség, akik figyelemmel kísérik a munkásságomat, állandóan fel tudtok dobni az esősebb napjaimon, amik mostanság azért vannak rendesen. Állandóan új és új nézőpontra világítotok rá a saját történeteimmel kapcsolatban, amikre én egyáltalán nem is gondoltam, miközben írtam. Hihetetlenül nyitottak, elfogadóak és kíváncsiak is vagytok, hiszen minden műfajba beleolvastok, amit alkotok. 

Szóval miért ne? 

Nem is húzom tovább az időt, majd fogja ez a négy fejezetes, temérdek mennyiségű szavacska, amivel véleményt nyilvánítok Louis Tomlinson 'Two of Us' balladájáról.

Gusztustalanul kíváncsi vagyok rá, hogy nektek hogy fog tetszeni, hogy egyáltalán érdemesnek fogjátok-e tartani arra, hogy végigolvassátok, de ha igen, egy random embernek a képernyő mögül máris örömöt okoztatok:)

Jó olvasást!